Unatkozik? Telepítsen Vistát!
2007. július 21. 13:45 | Író: zako1
Van úgy néhanap, hogy az ember unalmában, jódolgában már nem is tudja, mit cselekszik. Minden rossz előjel és megérzés ellenére olyan dolgokkal próbálkozik, amelyekről a szíve mélyén tudja, hogy jól nem igazán sülhetnek el, mégis belevág. Én is így jártam a minap, gondoltam megosztom veletek a tapasztalataimat.
De kezdjük inkább az elején.
A több éves Windows XP-m vírusfertőzés áldozata lett. Nem foglalkoztam komolyabban a dologgal, ráeresztettem egy vírusirtót, amely látszólag letakarította a kártevőt, amely többek között véletlenszerűen reklámablakot dobott fel. A következő újraindításnál a rendszerem azoban ismét a régi tüneteket produkálta, pedig többféle vírus- és kémprogramírtót is bevetettem. Úgy döntöttem, hogy a toldozgatás-foltozgatás helyett teljesen újratelepítem a rendszert, mert egyébként is nagyon sok sallang (nem használt program, mindenféle temp könyvtárbéli maradék és egyéb digitális hulladék) halmozódott már fel az évek során. Ez még racionális döntés volt. Ekkor azonban elkezdett mocorogni bennem a kisördög. Mi lenne, ha egy füst alatt kipróbálnám a Vistát is?
A gond csak az volt, hogy egy Nforce2 chipsettel rendelkező Abit NF7-S alaplapra, SATA-s merevlemezre szándékoztam telepíteni a Microsoft új operációs rendszerét – ez még az álmoskönyv szerint sem jó ötlet, hát még a különböző számtech fórumok hozzászólásai szerint! Mindenféle rémtörténeteket olvastam nem működő hangkártyákról, hivatalosan nem támogatott chipsetekről, hiányzó driverekről és inkompatibilis szoftverekről. Valamilyen velemszületett optimizmustól hajtva azonban irracionális módon abban bíztam, hogy én leszek majd a kivétel, akinél működni fog ez a kombináció.
Óvatos ember lévén azonban tettem néhány előkészületet. Először is lefutattam a Windows Vista Upgrade Advisor névre hallgató kis programocskát, amelynek – ahogy a neve is mutatja – egyetlen feladata, hogy letesztelje gépünket, vajh alkalmas-e a Vista futtatására. A rohadék persze mindenhová kis zöld pipákat rakott, bár tudálékosan megjegyezte, hogy nem ártana több memória, gyorsabb processzor, ez-az. Arról egy szót sem szólt, hogy esetleg gond lehet az alaplappal.
Letöltöttem egy csomó friss drivert, összekészítettem őket egy mappába, előszedtem mindenféle telepítő CD-t, drivert, lefuttattam egy defragot és belevágtam. Némi BIOS-beli turkálást követően be is bootolt a Vista telepítő DVD-je, és szépen nekiállt előkészíteni a telepítést. El is jutott egészen addig, hogy „Nem találtam merevlemezt, amelyre telepíteni lehetne” vagy valami ilyesmi. Persze, egyetlen SATA-HDD van a gépben egy elterjedt (Silicon Image) vezérlőn, miért is kellene ezt automatikusan felismernie egy 2006-os oprendszernek?! Annyi könnyítést engedélyezett a Vista, hogy már nem ragaszkodik a floppy-hoz (nincs is floppymeghajtó a gépemben pár éve), nagy kegyesen elfogadja pendrive-on vagy CD-n is a SATA drivert. Előkotortam a fiókból egy évek óta ott porosodó floppymeghajtót, kábelt és az alaplaphoz adott SATA-floppyt. Gép kikapcs, floppy rádug, lemez betesz, reboot. Vista telepítő ismét ügyködik, kéri a SATA-drivert, megmutatom neki a floppy-t, amelyet az XP telepítésekhez szoktam használni – merevre fagy. De komolyan, ilyen merevre fagyva a Win98 óta nem láttam még gépet. Hm, ez így nem lesz jó.
Kiveszem a DVD-t, floppyt, WinXP hála istennek még működőképes, némi keresgélés után találok egy frissebb SATA-drivert, hurrá, letöltöm egy pendrive-ra, reboot, DVD be, telepítés. Kéri a SATA-drivert, megmutatom neki a pendrive-ot, megjelenik kismillió vezérlő, kikeresem az enyémet, nem fogadja el. Kiválasztok egy másikat, az sem jó. Anyád, reboot, WinXP, google, fórumok turkálása, egy külföldi guru nem a legújabb, hanem eggyel régebbi drivert javasol, nosza. Drivert lecserélem a pendrive-on, reboot, a többit tudjátok. A Vista végre méltóztatik elfogadni a SATA-drivert, elkezdődik a tényleges telepítés, állományok másolása, megnyugszom kissé. Néhány gyors kérdés és kb. 45 perc után bejön a grafikus felület, nagy baj már nem lehet, gondolom balgán. Tévedtem.
Az Eszközkezelő tele van sárga felkiáltójelekkel – sebaj, telepítsünk Nforce driverkészletet, attól majd elmúlnak. Legújabb, még meleg drivert rányomom, közben leugrom egy pohár ásványvízért a konyhába, mire visszaérek, kék halál, de szöveg nélkül, Vista merevre fagyva. Affene, reboot, csökkentett mód, chipsetdriver levakar, reboot, előszedek egy régebbi verzót valami CD-ről, felmegy, látszólag minden rendben, oké. Nem is volt ez olyan vészes, ennyi még belefér.
Akkor csatlakozzunk az internethez, Hálózati varázsló azt mondja, hogy nincs hálókártya telepítve. Hogyne lenne, hiszen itt is van az Eszközk… de miért van még mindig sárga felkiáltójel a hálókártya előtt? Ránézek a tulajdonságaira, valamit hablatyol a Vista, hogy ilyen-olyan konfliktus van, meg hogy telepítsem újra a meghajtóprogramot, érzem, hogy csak le akar rázni. Mindegy, frissítem a meghajtóprogramot automatikusan, Vista szerint ez egy tökéletesen megfelelő driver az eszköz számára – csak éppen nem működik vele. Kézzel kiválasztom az Nvidia mappából az ethernet drivert, hozzáadja a listához, ezzel sem működik. Radikális módszer, de néha beválik: eltávolítom és újra felismertetem a hálókártyát, tünetek megegyeznek az előbbivel. Cinikus Vista megkérdezi, hogy keressünk-e az interneten új drivert… ja, mondom neki, keressé, ha tudsz hálózat nélkül. 22-es csapdája, mert ugye amíg nincs hálókártya, addig nincs net, viszont a régi WinXP-t már felülírta a Vista. Jelenleg tehát nincs olyan operációs rendszerem, amelyről el tudnám érni az internetet.
Közben nézegetem a Vistát, recseg a hangkártya is, persze, nem optimalizált drivert szuszakoltam rá, megváltozott az audio-alrendszer is, ezen még sokat kellene hegeszteni. A új felületből sem látok sokat, mert valami hibaüzenet után visszaállt az alap Win2000-es szürke skin, a fenébe.
Úgy döntök, hogy részemről ezen a gépen ennyi volt a Vista-életérzés, megyek vissza a kényelmes, kitérdelt és megszokott kis XP-hez. XP CD elő, reboot, telepítés, F6, még szerencse, hogy a gépben hagytam a floppymeghajtót… Mi ez? Valami hibaüzenet dob a telepítő, hogy nem található az oemsetup.txt a floppyn, tegyek be egy másik lemezt. Hm, fura, javítókonzolból ránézek a lemezre, persze hogy ott van az ominózus file, mi a franc van már? Kezdem elveszíteni a türelmem, kétszer-háromszor próbálkozom, mindig ugyanaz. Aztán egyszer úgy indítom újra a gépet, hogy nincs benne a floppy, közben teszem be, zokszó nélkül betölti róla a SATA-drivert és elindul a telepítés… Az informatika misztikus tudomány.
Már éppen kezdenék reménykedni, hogy két nap szívás után sikerül többé-kevésbé elérnem azt a pontot, ahonnan elindultam, amikor leáll a szöveges telepítő és kéri, hogy tegyem be a telepítő CD-t, mert nem találja a mittudoménmilyen dll-t. Újrapróbálkozás nem segít, ESC-et nyomok, ez még néhányszor ismétlődik, majd a grafikus telepítő közli, hogy végzetes hiba történt, a telepítést nem lehet befejezni és most ő újraindulna.
Ez az a pillanat, amikor lefejelem a monitort, az egeret és a billentyűzetet kivágom a csukott ablakon és páros lábbal elkezdek ugrálni a gépházon, amíg a sorjás széle fel nem hasítja a lábam… Na jó, igazándiból csak az asztalra csapok párat dühömben és kikapcsolom az egész hóbelevancot, hogy végiggondoljam, mi lehet a gond.
Arra jutok, hogy megsérült/elöregedett a telepítő CD-m, ezért gyors telefon unokaöcsémnek, install CD van-e kéznél, máris megyek. Nos, az ő telepítő CD-je tényleg megsérült (még szerencse, hogy ott nála kipróbáltam), ezért telefon a másik kuzinomnak, kérdés és válasz ugyanaz, ismét motoron ülünk, immár ketten. Az övé már jó, húzok haza, gép bekapcs, telepítés indul, floppy-val már rutinos vagyok, közben nyomom be, elindul a telepítés és ugyanannál a file-nál leáll. Unokatestvérem felvetéseit (gép el van átkozva, én el vagyok átkozva, nem péntek 13. van?, stb.) elhárítom, tehát nem a CD volt a ludas, hanem valami más. Szerencsére van egy SATA-s DVD-író is a gépemben, próbaképpen megpróbálok arról telepíteni, érdekes módon zokszó nélkül végigmegy az install, fél óra alatt szűz XP-m van, halkan sírdogálok örömömben, könnyeim a klaviatúrára potyognak.
Gyors drivertelepítés, vírusirtó, tűzfal, stb. beállítása, alap szoftverek telepítése, már ezerszer csináltam, minden megy, mint a karikacsapás. Éjfél körül van egy működő XP-m, internetkapcsolattal, gyakorlatilag minden működik, már csupán a finomhangolások vannak hátra. Ekkor figyelmes leszek néhány oda nem illő mappára a D:\ADAT partíción. Windows, Program Files, Documents and Settings. Ezek meg hogyan kerültek ide? Eszembe jut, hogy az egyik Vista telepítést a D: partícióra tettem kínomban, hátha ott működni fog, ezek a mappák valószínűleg abból a telepítésből maradtak hátra. Sima F8-ra nem sok minden történik, a mappák zároltak, oldjam fel a zárolást. Megpróbálom őket törölni Intézőből, parancssorból, néhány mappa megadja magát és az örök bitmezőkre távozik, de a zöme marad és ragaszkodik a merevlemezemhez. Különféle segédprogramokat töltök le, Unlockert és társait, nem sokat használnak, pedig próbálom csökkentett módban is. Végül feladom, maradjanak.
Közben hab a tortán, hogy a legelején említett vírus visszatért, ismét nyitogatja a reklámablakokat, ezt nem hiszem el. Rákeresek, leszedek egy kimondottan ez ellen készült ellenszert, többszöri próbálkozásra és pár újraindítás után végül sikerül levakarni a gépről a kártevőt és valami furcsa csoda folytán a Vista hátramaradt mappái is törölhetővé válnak.
Két nap tömény szívás után kb. ott vagyok, ahol elindultam: van egy XP-m, van internetem és a megszokott kis munkakörnyezetem – meg persze jó pár ősz hajszálam, és magasabb vérnyomásom. Természetesen egy új operációs rendszerra való áttérés mindig rizikós, de ennyi szívás azért nem mindig fordul elő ilyen szerencsétlen kombinációban.
A tanulságok? Nforce2-re ne telepítsünk Vistát. Ami működik, azt ne cseréljük le. Néha ellenőrizzük a kábeleket, mielőtt kidobnánk a telepítő CD-t.
De kezdjük inkább az elején.
A több éves Windows XP-m vírusfertőzés áldozata lett. Nem foglalkoztam komolyabban a dologgal, ráeresztettem egy vírusirtót, amely látszólag letakarította a kártevőt, amely többek között véletlenszerűen reklámablakot dobott fel. A következő újraindításnál a rendszerem azoban ismét a régi tüneteket produkálta, pedig többféle vírus- és kémprogramírtót is bevetettem. Úgy döntöttem, hogy a toldozgatás-foltozgatás helyett teljesen újratelepítem a rendszert, mert egyébként is nagyon sok sallang (nem használt program, mindenféle temp könyvtárbéli maradék és egyéb digitális hulladék) halmozódott már fel az évek során. Ez még racionális döntés volt. Ekkor azonban elkezdett mocorogni bennem a kisördög. Mi lenne, ha egy füst alatt kipróbálnám a Vistát is?
A gond csak az volt, hogy egy Nforce2 chipsettel rendelkező Abit NF7-S alaplapra, SATA-s merevlemezre szándékoztam telepíteni a Microsoft új operációs rendszerét – ez még az álmoskönyv szerint sem jó ötlet, hát még a különböző számtech fórumok hozzászólásai szerint! Mindenféle rémtörténeteket olvastam nem működő hangkártyákról, hivatalosan nem támogatott chipsetekről, hiányzó driverekről és inkompatibilis szoftverekről. Valamilyen velemszületett optimizmustól hajtva azonban irracionális módon abban bíztam, hogy én leszek majd a kivétel, akinél működni fog ez a kombináció.
Óvatos ember lévén azonban tettem néhány előkészületet. Először is lefutattam a Windows Vista Upgrade Advisor névre hallgató kis programocskát, amelynek – ahogy a neve is mutatja – egyetlen feladata, hogy letesztelje gépünket, vajh alkalmas-e a Vista futtatására. A rohadék persze mindenhová kis zöld pipákat rakott, bár tudálékosan megjegyezte, hogy nem ártana több memória, gyorsabb processzor, ez-az. Arról egy szót sem szólt, hogy esetleg gond lehet az alaplappal.
Letöltöttem egy csomó friss drivert, összekészítettem őket egy mappába, előszedtem mindenféle telepítő CD-t, drivert, lefuttattam egy defragot és belevágtam. Némi BIOS-beli turkálást követően be is bootolt a Vista telepítő DVD-je, és szépen nekiállt előkészíteni a telepítést. El is jutott egészen addig, hogy „Nem találtam merevlemezt, amelyre telepíteni lehetne” vagy valami ilyesmi. Persze, egyetlen SATA-HDD van a gépben egy elterjedt (Silicon Image) vezérlőn, miért is kellene ezt automatikusan felismernie egy 2006-os oprendszernek?! Annyi könnyítést engedélyezett a Vista, hogy már nem ragaszkodik a floppy-hoz (nincs is floppymeghajtó a gépemben pár éve), nagy kegyesen elfogadja pendrive-on vagy CD-n is a SATA drivert. Előkotortam a fiókból egy évek óta ott porosodó floppymeghajtót, kábelt és az alaplaphoz adott SATA-floppyt. Gép kikapcs, floppy rádug, lemez betesz, reboot. Vista telepítő ismét ügyködik, kéri a SATA-drivert, megmutatom neki a floppy-t, amelyet az XP telepítésekhez szoktam használni – merevre fagy. De komolyan, ilyen merevre fagyva a Win98 óta nem láttam még gépet. Hm, ez így nem lesz jó.
Kiveszem a DVD-t, floppyt, WinXP hála istennek még működőképes, némi keresgélés után találok egy frissebb SATA-drivert, hurrá, letöltöm egy pendrive-ra, reboot, DVD be, telepítés. Kéri a SATA-drivert, megmutatom neki a pendrive-ot, megjelenik kismillió vezérlő, kikeresem az enyémet, nem fogadja el. Kiválasztok egy másikat, az sem jó. Anyád, reboot, WinXP, google, fórumok turkálása, egy külföldi guru nem a legújabb, hanem eggyel régebbi drivert javasol, nosza. Drivert lecserélem a pendrive-on, reboot, a többit tudjátok. A Vista végre méltóztatik elfogadni a SATA-drivert, elkezdődik a tényleges telepítés, állományok másolása, megnyugszom kissé. Néhány gyors kérdés és kb. 45 perc után bejön a grafikus felület, nagy baj már nem lehet, gondolom balgán. Tévedtem.
Az Eszközkezelő tele van sárga felkiáltójelekkel – sebaj, telepítsünk Nforce driverkészletet, attól majd elmúlnak. Legújabb, még meleg drivert rányomom, közben leugrom egy pohár ásványvízért a konyhába, mire visszaérek, kék halál, de szöveg nélkül, Vista merevre fagyva. Affene, reboot, csökkentett mód, chipsetdriver levakar, reboot, előszedek egy régebbi verzót valami CD-ről, felmegy, látszólag minden rendben, oké. Nem is volt ez olyan vészes, ennyi még belefér.
Akkor csatlakozzunk az internethez, Hálózati varázsló azt mondja, hogy nincs hálókártya telepítve. Hogyne lenne, hiszen itt is van az Eszközk… de miért van még mindig sárga felkiáltójel a hálókártya előtt? Ránézek a tulajdonságaira, valamit hablatyol a Vista, hogy ilyen-olyan konfliktus van, meg hogy telepítsem újra a meghajtóprogramot, érzem, hogy csak le akar rázni. Mindegy, frissítem a meghajtóprogramot automatikusan, Vista szerint ez egy tökéletesen megfelelő driver az eszköz számára – csak éppen nem működik vele. Kézzel kiválasztom az Nvidia mappából az ethernet drivert, hozzáadja a listához, ezzel sem működik. Radikális módszer, de néha beválik: eltávolítom és újra felismertetem a hálókártyát, tünetek megegyeznek az előbbivel. Cinikus Vista megkérdezi, hogy keressünk-e az interneten új drivert… ja, mondom neki, keressé, ha tudsz hálózat nélkül. 22-es csapdája, mert ugye amíg nincs hálókártya, addig nincs net, viszont a régi WinXP-t már felülírta a Vista. Jelenleg tehát nincs olyan operációs rendszerem, amelyről el tudnám érni az internetet.
Közben nézegetem a Vistát, recseg a hangkártya is, persze, nem optimalizált drivert szuszakoltam rá, megváltozott az audio-alrendszer is, ezen még sokat kellene hegeszteni. A új felületből sem látok sokat, mert valami hibaüzenet után visszaállt az alap Win2000-es szürke skin, a fenébe.
Úgy döntök, hogy részemről ezen a gépen ennyi volt a Vista-életérzés, megyek vissza a kényelmes, kitérdelt és megszokott kis XP-hez. XP CD elő, reboot, telepítés, F6, még szerencse, hogy a gépben hagytam a floppymeghajtót… Mi ez? Valami hibaüzenet dob a telepítő, hogy nem található az oemsetup.txt a floppyn, tegyek be egy másik lemezt. Hm, fura, javítókonzolból ránézek a lemezre, persze hogy ott van az ominózus file, mi a franc van már? Kezdem elveszíteni a türelmem, kétszer-háromszor próbálkozom, mindig ugyanaz. Aztán egyszer úgy indítom újra a gépet, hogy nincs benne a floppy, közben teszem be, zokszó nélkül betölti róla a SATA-drivert és elindul a telepítés… Az informatika misztikus tudomány.
Már éppen kezdenék reménykedni, hogy két nap szívás után sikerül többé-kevésbé elérnem azt a pontot, ahonnan elindultam, amikor leáll a szöveges telepítő és kéri, hogy tegyem be a telepítő CD-t, mert nem találja a mittudoménmilyen dll-t. Újrapróbálkozás nem segít, ESC-et nyomok, ez még néhányszor ismétlődik, majd a grafikus telepítő közli, hogy végzetes hiba történt, a telepítést nem lehet befejezni és most ő újraindulna.
Ez az a pillanat, amikor lefejelem a monitort, az egeret és a billentyűzetet kivágom a csukott ablakon és páros lábbal elkezdek ugrálni a gépházon, amíg a sorjás széle fel nem hasítja a lábam… Na jó, igazándiból csak az asztalra csapok párat dühömben és kikapcsolom az egész hóbelevancot, hogy végiggondoljam, mi lehet a gond.
Arra jutok, hogy megsérült/elöregedett a telepítő CD-m, ezért gyors telefon unokaöcsémnek, install CD van-e kéznél, máris megyek. Nos, az ő telepítő CD-je tényleg megsérült (még szerencse, hogy ott nála kipróbáltam), ezért telefon a másik kuzinomnak, kérdés és válasz ugyanaz, ismét motoron ülünk, immár ketten. Az övé már jó, húzok haza, gép bekapcs, telepítés indul, floppy-val már rutinos vagyok, közben nyomom be, elindul a telepítés és ugyanannál a file-nál leáll. Unokatestvérem felvetéseit (gép el van átkozva, én el vagyok átkozva, nem péntek 13. van?, stb.) elhárítom, tehát nem a CD volt a ludas, hanem valami más. Szerencsére van egy SATA-s DVD-író is a gépemben, próbaképpen megpróbálok arról telepíteni, érdekes módon zokszó nélkül végigmegy az install, fél óra alatt szűz XP-m van, halkan sírdogálok örömömben, könnyeim a klaviatúrára potyognak.
Gyors drivertelepítés, vírusirtó, tűzfal, stb. beállítása, alap szoftverek telepítése, már ezerszer csináltam, minden megy, mint a karikacsapás. Éjfél körül van egy működő XP-m, internetkapcsolattal, gyakorlatilag minden működik, már csupán a finomhangolások vannak hátra. Ekkor figyelmes leszek néhány oda nem illő mappára a D:\ADAT partíción. Windows, Program Files, Documents and Settings. Ezek meg hogyan kerültek ide? Eszembe jut, hogy az egyik Vista telepítést a D: partícióra tettem kínomban, hátha ott működni fog, ezek a mappák valószínűleg abból a telepítésből maradtak hátra. Sima F8-ra nem sok minden történik, a mappák zároltak, oldjam fel a zárolást. Megpróbálom őket törölni Intézőből, parancssorból, néhány mappa megadja magát és az örök bitmezőkre távozik, de a zöme marad és ragaszkodik a merevlemezemhez. Különféle segédprogramokat töltök le, Unlockert és társait, nem sokat használnak, pedig próbálom csökkentett módban is. Végül feladom, maradjanak.
Közben hab a tortán, hogy a legelején említett vírus visszatért, ismét nyitogatja a reklámablakokat, ezt nem hiszem el. Rákeresek, leszedek egy kimondottan ez ellen készült ellenszert, többszöri próbálkozásra és pár újraindítás után végül sikerül levakarni a gépről a kártevőt és valami furcsa csoda folytán a Vista hátramaradt mappái is törölhetővé válnak.
Két nap tömény szívás után kb. ott vagyok, ahol elindultam: van egy XP-m, van internetem és a megszokott kis munkakörnyezetem – meg persze jó pár ősz hajszálam, és magasabb vérnyomásom. Természetesen egy új operációs rendszerra való áttérés mindig rizikós, de ennyi szívás azért nem mindig fordul elő ilyen szerencsétlen kombinációban.
A tanulságok? Nforce2-re ne telepítsünk Vistát. Ami működik, azt ne cseréljük le. Néha ellenőrizzük a kábeleket, mielőtt kidobnánk a telepítő CD-t.
Marika néni, a projekt-koordinátor
2007. július 3. 17:35 | Író: zako1
Tegnap szegény Marika néninek megint rázós napja volt. Van néhány elvetemült szülő, aki - minden ellenkező rábeszélés ellenére - a XXI. században képes olyan hajmeresztő dolgot kitalálni, hogy ő márpedig nem adja oda a több ezer forintos étkezési és kollégiumi díjat vasárnap a kedves csemetéjének, hanem átutalja a kollégium számlájára. (Valószínűleg az állhat a dolog mögött, hogy túl nagy csábítást jelent egy ekkora összeg egy középiskolás lurkó számára, aki a kosztpénz alternatív elköltési módozatainak egész tárházával rendelkezik.)
Huhú, az ilyen boszorkányságok többnapos extra munkát jelentenek szegény Marika néninek, aki külön projekt-teamet toborzott össze a komplex problémarendszer megoldására.
A team tagjai:
1. Marika néni alias projekt-koordinátor
2. L. tanár úr, reál szakos nevelőtanár, anno járt egy gyorstalpaló tanfolyamra, ahol messziről megmutatták neki a programot, és most szent missziójának érzi, hogy ebbe a misztériumba a húzódozó Marika nénit is beavassa. Módszere abból áll, hogy kioktató hangon firtatja a kétségbeesett asszonyt, hogy vajon a fénymásolt kézikönyv hányadik oldalán taglalják a tömörített állományba backup készítést.
3. Szerény személyem, mint informatikai asszisztens.
Első nekifutásra sikerült elnyomtatni annyi leporellót, amely tucatnyi hajléktalan egész téli takarógondját megoldotta volna. Javasoltam, hogy inkább a képernyőre listázzuk a dolgokat, hadd kopjon belülről az a monitor, talán kapunk helyette egy jobbat. Ezek után belemerültünk a többszintű menürendszer rejtelmeibe, kézzel írt „súgók” és olvashatatlan, össze-vissza gyűrt, írógéppel készült „kézikönyvek” segítségével. Szegény Marika néni majdnem végtelen ciklusba került, mert az egyik menüpont után a jegyzeteiben nem szerepelt az [ENTER] és ő csak várt, várt, várt - de nem történt semmi. Még mielőtt beégett volna a monitor, suttyomban nyomtam egy entert és folytattuk. Nagy nehezen beolvastattuk a banktól kapott visszaigazoló floppyt, amelyen egy bonyolult alfanumerikus nevű file volt található. Ebből betöltve megjelent hat „rekorder” (valószínűleg rekordra gondolt), de a feladatra fordított idő alapján mi is eséllyel pályázhatnánk a Guinness-féle Rekordok Könyvébe. A bökkenő csak az, hogy nekünk három gyerekünk fizetett átutalással, tehát jó esetben is 200%-osra teljesítettük a tervet (Sztahanov ugrált volna örömében). Marika néni idegességében kétszer is kinyomtatta a listát, de az a nyomorult három „rekorder” akkor sem tűnt el. Ekkor javasolta, hogy töltsük be újra az állományt, talán közben valahogyan elveszik a felesleg. Nem vitatkoztam, de nem tűntek el. Azt már nem is említettem neki, hogy minden egyes rekord alatt ott szerepelt: „Átutalás nincs teljesítve”. Ez majd egy következő projekt megoldandó feladata lesz, elvégre hogy nézne ki, ha csak egész nap unatkoznánk és lógatnánk a lábunkat?!
Huhú, az ilyen boszorkányságok többnapos extra munkát jelentenek szegény Marika néninek, aki külön projekt-teamet toborzott össze a komplex problémarendszer megoldására.
A team tagjai:
1. Marika néni alias projekt-koordinátor
2. L. tanár úr, reál szakos nevelőtanár, anno járt egy gyorstalpaló tanfolyamra, ahol messziről megmutatták neki a programot, és most szent missziójának érzi, hogy ebbe a misztériumba a húzódozó Marika nénit is beavassa. Módszere abból áll, hogy kioktató hangon firtatja a kétségbeesett asszonyt, hogy vajon a fénymásolt kézikönyv hányadik oldalán taglalják a tömörített állományba backup készítést.
3. Szerény személyem, mint informatikai asszisztens.
Első nekifutásra sikerült elnyomtatni annyi leporellót, amely tucatnyi hajléktalan egész téli takarógondját megoldotta volna. Javasoltam, hogy inkább a képernyőre listázzuk a dolgokat, hadd kopjon belülről az a monitor, talán kapunk helyette egy jobbat. Ezek után belemerültünk a többszintű menürendszer rejtelmeibe, kézzel írt „súgók” és olvashatatlan, össze-vissza gyűrt, írógéppel készült „kézikönyvek” segítségével. Szegény Marika néni majdnem végtelen ciklusba került, mert az egyik menüpont után a jegyzeteiben nem szerepelt az [ENTER] és ő csak várt, várt, várt - de nem történt semmi. Még mielőtt beégett volna a monitor, suttyomban nyomtam egy entert és folytattuk. Nagy nehezen beolvastattuk a banktól kapott visszaigazoló floppyt, amelyen egy bonyolult alfanumerikus nevű file volt található. Ebből betöltve megjelent hat „rekorder” (valószínűleg rekordra gondolt), de a feladatra fordított idő alapján mi is eséllyel pályázhatnánk a Guinness-féle Rekordok Könyvébe. A bökkenő csak az, hogy nekünk három gyerekünk fizetett átutalással, tehát jó esetben is 200%-osra teljesítettük a tervet (Sztahanov ugrált volna örömében). Marika néni idegességében kétszer is kinyomtatta a listát, de az a nyomorult három „rekorder” akkor sem tűnt el. Ekkor javasolta, hogy töltsük be újra az állományt, talán közben valahogyan elveszik a felesleg. Nem vitatkoztam, de nem tűntek el. Azt már nem is említettem neki, hogy minden egyes rekord alatt ott szerepelt: „Átutalás nincs teljesítve”. Ez majd egy következő projekt megoldandó feladata lesz, elvégre hogy nézne ki, ha csak egész nap unatkoznánk és lógatnánk a lábunkat?!
Hozzáférés megtagadva?!
2007. április 10. 20:38 | Író: zako1
Már a régi kínaiak is megmondták, hogy nem jó ómen informatika iránt érdeklődő nevelőtanárt hétvégi ügyeletre beosztani, lévén a sok szabadidő kísértésbe viheti. Velünk mégis megtörtént és a következmények felszámolása még jelenleg is folyamatban van.
L. tanár úrról közismert, hogy szeret a számítógépekkel babrálni, némiképp szakmájába is vág a dolog (matematika-fizika szakos), a helyi hálózatot is ő tartja karban. A másik fontos tulajdonsága a paranoia. Ez a kettő együttesen, némi szabadidővel párosulva pusztító erővé konvertálódott ezen a csendes vasárnap délelőttön. Történt ugyanis, hogy gyerek nem lévén a kollégiumban, unalmában nekiállt a szervert nézegetni. Ez abból áll, hogy szépen végignézegeti a beállításokat, sorba rendezgeti az ikonokat, ötször-hatszor lefuttatja a spyware- és vírusirtót. Ez a tevékenység egyébként is szokása, csak hétköznap viszonylag kevés ideje van erre. Most azonban volt bőven. Mivel már az összes temp könyvtárat kipucolta, többször kiürítette a Lomtárat és nyomtatóikon ellenőrzése is megtörtént, kiötlötte, hogy ő bizony megemeli a biztonsági szintet a szerveren. Úgyis annyi nemzetbiztonsági és top secret anyag képződik egy középiskolai kollégiumban, csodálom, hogy még egyetlen nemzetközi hackercsapat sem próbált meg betörni a rendszerünkbe. Kolléga alkalmazta is a highsec profilt és örült vala.
Az örömébe egészen másnap délutánig nem vegyült üröm, akkor azonban kezdődtek a problémák, mégpedig az én áldásos hatásomra. Történt ugyanis, hogy a tanáriban található szutyok gépről ki szerettem volna nyomtatni pár oldal fontos dokumentumot (félévi statisztika, határidős meló). Mifene, jelszót kér a hálózati nyomtató. Hm, érdekes, kukkantsunk rá a szerverre. „Hozzáférés megtagadva”. Egyre jobb. Felveszem a kapcsolatot L. kollégával, semmi gond, legyint, szünetben megcsinálom. Hát legyen, elmegyek a dolgomra, kb. fél óra múlva visszanézek, L. kolléga mélyen a Súgóba temetkezve ide-oda kattint, majd kényszeredett mosollyal közli, hogy elkezdte behatárolni a probléma lehetséges körét. Frankó, de mikor nyomtathatok? Próbáld meg a diákok számtechterméből - hangzik a válasz. Megdöbbentő módon onnan sem lehet látni a szervert, internet azonban van (pedig az is a szerveren keresztül megy), megosztások nem élnek. L. kolléga lecsap az egyik hallgatói gépre, konfigurál, analizál, pingel veszettül, nulla eredmény. Indítsuk újra a szervert, az használni szokott! - jön az újabb ötlete, a hallgatói teremből felhangzó obszcén káromkodások jelzik, hogy a reboot sikeres volt és percekre megszűnt az internet-szolgáltatás. Újraindítás nem segít, továbbra sem lehet nyomtatni, L. kolléga feje kezd elszíneződni, de némi remegéstől a hangjában eltekintve még őrzi a nyugalmát.
Én közben másik nyomtatót próbálok fölhajtani, az igazgatói irodában van is egy, de az színes és drága bele a patron, azon inkább ne nyomtassak... OK, akkor nyomtatok a szerverről. Ja, arról nem lehet Wordben nyomtatni, mert nincs rá Office telepítve. PDF-ből, HTML-ből és Wordpadból tudnék nyomtatni. Wordből nem. Nyilván mindenki HTML-ben tartja a dokumentumait, csak én vagyok ilyen deviáns hülye, hogy Wordöt használok szövegszerkesztésre. Elcsigázott kérdésemre, hogy miért nincs a szerveren Office: „Mert biztonsági kockázatot jelent.” Vagy úgy. Egy Windows 2000 szerver nem jelent kockázatot, egy nyomorult Office igen. Mindegy, kiráncigálom a madzagokat a nyomtatóból, fogam közé veszem a lemezt, kisujjamon egyensúlyozom a kulcscsomót, majd áthatolok három kulcsrazárt ajtón és már ott is vagyok a tanáriban. Összedugom a géppel, telepítem a nyomtatót, újraindítom, betöltöm az Office-t, nyomtatnék, kifogyott a papír, papír csak a fénymásolóban van, lebattyogok a portára, felveszem a kulcsot, átslattyogok az épület másik felébe, kimarkolok egy csomó A/4-est a lerobbant gépből, vissza a portára a kulccsal, föl a tanáriba, végre. Doksi megvan, viszem le az értekezletre, újabb kör, vissza a nyomtatót a szerver mellé, mission completed. Illetve nem, mert valami hibát találtak a táblázatban, újra ki kellene nyomtatni, megoldható, ugye? Persze.
Közben L. kolléga már csak Redmonddal nem konzultált, de mindhiába. A régi profilt nem engedi visszatenni, a felhasználói fiókot nem lehet megváltoztatni, illetve meg lehet, de a következő bejelentkezéskor újra megtagadja a hozzáférést. L. kolléga munkaideje lejár, probléma másnapra halasztva.
Másnap sugárzó arccal jön (csak nem plutónium volt az ebéd a menzán?), otthon átnézte az 1600 oldalas kézikönyvet, már sejti a megoldást, ma délután meg lesz oldva a probléma. Remek, jegyzem meg rezignáltan. A kolléga hatalmas elánnal munkához lát, megnézi az összes logfile-t, kitakarítja a tempkönyvtárt, frissíti az egyébként is tízpercenként frissülő vírusadatbázist, színek szerint csoportosítja az Asztalon az ikonokat. Ez még egyelőre a bemelegítés, az informatika komoly tudomány, nem lehet csak úgy nekiesni, mint hülyegyerek az anyjának. Kb. másfél óra múlva eljut a biztonsági beállításokhoz, kattint, pipál, OK-éz, engedélyez, majd büszkén mutatja, hogy a fiók engedélyezve vagyon. Próbálok belépni, hozzáférés megtagadva, nyomtatást nem lehet indítani, eszköz letiltva - gyorsan kilépek, mielőtt még a rendőrséget is rámküldi ez az átkozott Windows. Kolléga arca elborul, mint a kínai piacon vásárolt állóóra, szemében furcsa fények villódznak, és már éppen terelném ki a gyerekeket, nehogy olyasmit lássanak, amely ártana a lelki fejlődésüknek, amikor fojtott hangon megjegyzi: „Kezd bosszantani ez a dolog.” Érdekes, más ebben a helyzetben legalább húszezres töréskárt okozott volna, de istenkém, nem vagyunk egyformák.
Ekkor eszébe jut, hogy előkeresi a szerver telepítőlemezét, megkeresi azt a .CAB-ot, amelyben a profilok vannak, kicsomagolja DOS alatt, és felülírja vele az ominózus profilt. Sok sikert kívánok neki és magára hagyom. Pár óra múlva egy halom CD-lemez közt találok rá, a monitoron gyanúsan sok fekete alapon fehér betű - és azt már a Jurassic Parkban is megmondták, hogy ha a forráskódhoz kell nyúlni, akkor nagy baj van. Az operációs rendszer természetesen nem engedi felülírni az aktuális profilt (ezt tudtam előre, de hagytam, hadd próbálkozzon), végül megszánom, javasolom neki, hogy indítsa újra biztonsági módban a Wint, írja felül a profilt és úgy jó lesz. A diákok terméből felhangzó ingerült kiáltások jelzik, hogy a szerver újraindítás sikeres volt. Teljes siker, minden működik, azaz két szívással teli munkanap után elértük azt, hogy visszaállt az eredeti állapot.
Már előre rettegek a február végétől, mert akkor ismét ő lesz a hétvégi ügyeletes...
L. tanár úrról közismert, hogy szeret a számítógépekkel babrálni, némiképp szakmájába is vág a dolog (matematika-fizika szakos), a helyi hálózatot is ő tartja karban. A másik fontos tulajdonsága a paranoia. Ez a kettő együttesen, némi szabadidővel párosulva pusztító erővé konvertálódott ezen a csendes vasárnap délelőttön. Történt ugyanis, hogy gyerek nem lévén a kollégiumban, unalmában nekiállt a szervert nézegetni. Ez abból áll, hogy szépen végignézegeti a beállításokat, sorba rendezgeti az ikonokat, ötször-hatszor lefuttatja a spyware- és vírusirtót. Ez a tevékenység egyébként is szokása, csak hétköznap viszonylag kevés ideje van erre. Most azonban volt bőven. Mivel már az összes temp könyvtárat kipucolta, többször kiürítette a Lomtárat és nyomtatóikon ellenőrzése is megtörtént, kiötlötte, hogy ő bizony megemeli a biztonsági szintet a szerveren. Úgyis annyi nemzetbiztonsági és top secret anyag képződik egy középiskolai kollégiumban, csodálom, hogy még egyetlen nemzetközi hackercsapat sem próbált meg betörni a rendszerünkbe. Kolléga alkalmazta is a highsec profilt és örült vala.
Az örömébe egészen másnap délutánig nem vegyült üröm, akkor azonban kezdődtek a problémák, mégpedig az én áldásos hatásomra. Történt ugyanis, hogy a tanáriban található szutyok gépről ki szerettem volna nyomtatni pár oldal fontos dokumentumot (félévi statisztika, határidős meló). Mifene, jelszót kér a hálózati nyomtató. Hm, érdekes, kukkantsunk rá a szerverre. „Hozzáférés megtagadva”. Egyre jobb. Felveszem a kapcsolatot L. kollégával, semmi gond, legyint, szünetben megcsinálom. Hát legyen, elmegyek a dolgomra, kb. fél óra múlva visszanézek, L. kolléga mélyen a Súgóba temetkezve ide-oda kattint, majd kényszeredett mosollyal közli, hogy elkezdte behatárolni a probléma lehetséges körét. Frankó, de mikor nyomtathatok? Próbáld meg a diákok számtechterméből - hangzik a válasz. Megdöbbentő módon onnan sem lehet látni a szervert, internet azonban van (pedig az is a szerveren keresztül megy), megosztások nem élnek. L. kolléga lecsap az egyik hallgatói gépre, konfigurál, analizál, pingel veszettül, nulla eredmény. Indítsuk újra a szervert, az használni szokott! - jön az újabb ötlete, a hallgatói teremből felhangzó obszcén káromkodások jelzik, hogy a reboot sikeres volt és percekre megszűnt az internet-szolgáltatás. Újraindítás nem segít, továbbra sem lehet nyomtatni, L. kolléga feje kezd elszíneződni, de némi remegéstől a hangjában eltekintve még őrzi a nyugalmát.
Én közben másik nyomtatót próbálok fölhajtani, az igazgatói irodában van is egy, de az színes és drága bele a patron, azon inkább ne nyomtassak... OK, akkor nyomtatok a szerverről. Ja, arról nem lehet Wordben nyomtatni, mert nincs rá Office telepítve. PDF-ből, HTML-ből és Wordpadból tudnék nyomtatni. Wordből nem. Nyilván mindenki HTML-ben tartja a dokumentumait, csak én vagyok ilyen deviáns hülye, hogy Wordöt használok szövegszerkesztésre. Elcsigázott kérdésemre, hogy miért nincs a szerveren Office: „Mert biztonsági kockázatot jelent.” Vagy úgy. Egy Windows 2000 szerver nem jelent kockázatot, egy nyomorult Office igen. Mindegy, kiráncigálom a madzagokat a nyomtatóból, fogam közé veszem a lemezt, kisujjamon egyensúlyozom a kulcscsomót, majd áthatolok három kulcsrazárt ajtón és már ott is vagyok a tanáriban. Összedugom a géppel, telepítem a nyomtatót, újraindítom, betöltöm az Office-t, nyomtatnék, kifogyott a papír, papír csak a fénymásolóban van, lebattyogok a portára, felveszem a kulcsot, átslattyogok az épület másik felébe, kimarkolok egy csomó A/4-est a lerobbant gépből, vissza a portára a kulccsal, föl a tanáriba, végre. Doksi megvan, viszem le az értekezletre, újabb kör, vissza a nyomtatót a szerver mellé, mission completed. Illetve nem, mert valami hibát találtak a táblázatban, újra ki kellene nyomtatni, megoldható, ugye? Persze.
Közben L. kolléga már csak Redmonddal nem konzultált, de mindhiába. A régi profilt nem engedi visszatenni, a felhasználói fiókot nem lehet megváltoztatni, illetve meg lehet, de a következő bejelentkezéskor újra megtagadja a hozzáférést. L. kolléga munkaideje lejár, probléma másnapra halasztva.
Másnap sugárzó arccal jön (csak nem plutónium volt az ebéd a menzán?), otthon átnézte az 1600 oldalas kézikönyvet, már sejti a megoldást, ma délután meg lesz oldva a probléma. Remek, jegyzem meg rezignáltan. A kolléga hatalmas elánnal munkához lát, megnézi az összes logfile-t, kitakarítja a tempkönyvtárt, frissíti az egyébként is tízpercenként frissülő vírusadatbázist, színek szerint csoportosítja az Asztalon az ikonokat. Ez még egyelőre a bemelegítés, az informatika komoly tudomány, nem lehet csak úgy nekiesni, mint hülyegyerek az anyjának. Kb. másfél óra múlva eljut a biztonsági beállításokhoz, kattint, pipál, OK-éz, engedélyez, majd büszkén mutatja, hogy a fiók engedélyezve vagyon. Próbálok belépni, hozzáférés megtagadva, nyomtatást nem lehet indítani, eszköz letiltva - gyorsan kilépek, mielőtt még a rendőrséget is rámküldi ez az átkozott Windows. Kolléga arca elborul, mint a kínai piacon vásárolt állóóra, szemében furcsa fények villódznak, és már éppen terelném ki a gyerekeket, nehogy olyasmit lássanak, amely ártana a lelki fejlődésüknek, amikor fojtott hangon megjegyzi: „Kezd bosszantani ez a dolog.” Érdekes, más ebben a helyzetben legalább húszezres töréskárt okozott volna, de istenkém, nem vagyunk egyformák.
Ekkor eszébe jut, hogy előkeresi a szerver telepítőlemezét, megkeresi azt a .CAB-ot, amelyben a profilok vannak, kicsomagolja DOS alatt, és felülírja vele az ominózus profilt. Sok sikert kívánok neki és magára hagyom. Pár óra múlva egy halom CD-lemez közt találok rá, a monitoron gyanúsan sok fekete alapon fehér betű - és azt már a Jurassic Parkban is megmondták, hogy ha a forráskódhoz kell nyúlni, akkor nagy baj van. Az operációs rendszer természetesen nem engedi felülírni az aktuális profilt (ezt tudtam előre, de hagytam, hadd próbálkozzon), végül megszánom, javasolom neki, hogy indítsa újra biztonsági módban a Wint, írja felül a profilt és úgy jó lesz. A diákok terméből felhangzó ingerült kiáltások jelzik, hogy a szerver újraindítás sikeres volt. Teljes siker, minden működik, azaz két szívással teli munkanap után elértük azt, hogy visszaállt az eredeti állapot.
Már előre rettegek a február végétől, mert akkor ismét ő lesz a hétvégi ügyeletes...
Munkahelyi történetek
2007. április 10. 19:32 | Író: zako1
Jó régen írtam ebbe a blogba, szánom-bánom bűnömet, nem tudja valaki, hogy lehet-e a Tescóban instant hamut kapni, amit a fejemre szórhatnék? :-)
Kissé komolyabbra fordítva a szót (humorban nem ismerek tréfát) sokáig hezitáltam, hogy a többi munkahelyi sztorimat megosszam-e a nagyrabecsült olvasókkal (Két Marika nénihez kapcsolódó történetet már megírtam). Elvégre ezek mind megtörténtek, ma is élő szereplőkkel, ma is működő munkahelyeken. Két dologban bízom: a kollégáim humorérzékében és főként abban, hogy nem fognak idetalálni...
A helyszín egy vidéki középiskolai kollégium, olyan gépparkkal és hálózati infrastruktúrával, amilyennel, no és persze olyan userekkel, akik számára nincs lehetetlen,
ha egy informatikai probléma leküzdéséről van szó.
Kissé komolyabbra fordítva a szót (humorban nem ismerek tréfát) sokáig hezitáltam, hogy a többi munkahelyi sztorimat megosszam-e a nagyrabecsült olvasókkal (Két Marika nénihez kapcsolódó történetet már megírtam). Elvégre ezek mind megtörténtek, ma is élő szereplőkkel, ma is működő munkahelyeken. Két dologban bízom: a kollégáim humorérzékében és főként abban, hogy nem fognak idetalálni...
A helyszín egy vidéki középiskolai kollégium, olyan gépparkkal és hálózati infrastruktúrával, amilyennel, no és persze olyan userekkel, akik számára nincs lehetetlen,
ha egy informatikai probléma leküzdéséről van szó.
"Replace disk in drive A: and press Enter"
2006. december 29. 13:21 | Író: zako1
Múlt héten fölhívott az adminisztrátor hölgy (a korábbiakban emlegetett Marika néni), hogy be tudnék-e menni korábban, mert nagy baj van a számítógépével. Előttem már körbetelefonált mindenkit, a rendszergazdától az igazgatóig bezárólag, de senki nem ért rá. Kiderült, hogy az étkezések nyilvántartására egy ősrégi, DOS-os programot használnak, amelyet egy idős bácsi írt még a múlt században és hemzseg a hibáktól. Ezért csináltak neki egy ún. gyakorló programot (ugyanaz a progi, csak üres adatbázissal, először azon kipróbálja a „rázósabb” dolgokat, pl. étkezés lemondása) és csak utána viszi be az éles programba. Marika néni szépen kipróbálta a dolgot, működött, belépett az éles programba, begépelte az adatokat, majd lazán nyomott egy „betöltést” a „mentés” helyett. A floppymeghajtóban persze benne volt a lemez az üres gyakorló adatbázissal, és szépen felülírta az ehavi adatokat. Hó vége közeleg, le kell adni az összesítést és ő ott áll egy üres adatbázissal. Sírás közeli hangulat, pánik a levegőben, ideális munkakörülmények egy olyan válságmenedzser számára, mint amilyen én is vagyok. Szépen kikérdeztem, hogyan is juttatják el a konyhába az adatokat. Mint kiderült, amikor ő végez a munkával, akkor egy floppyra elmenti az adatokat, és átsétál vele a kb. tíz méterre lévő menzára, ahol bedugják az ő gépükbe és betöltik az adatbázist. Olyan boszorkányság meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg hálózaton gyorsabb és egyszerűbb lenne, de jelen helyzetben kapóra jött ez a favágó megoldás: szépen átslattyogtunk a menzára, visszakértük az előző napi lemezt és arról visszatöltöttem az adatbázist, így csak az aznapi néhány rekord veszett el.
NNLH
2006. december 18. 13:24 | Író: zako1
Hogy mit takar az NNLH? Még a C64-es korszakomban készítettem egy saját billentyűzet-kiosztást. Ez olyan jól sikerült, hogy átmentettem a PC-korszakba is, dacolva a Microsoft idiotisztikus 1250-es kódtáblájával, a Neumann-társaság ajánlásával, minden külső kényszerítő erővel évekig. Ebben a kiosztásban a kurzorbillentyűk szerepét a numpadon szereplő másodlagos nyilak vették át, többek között azért, mert játék közben a „normál” kurzorgombok egyszerűen kényelmetlennek bizonyultak (emlékeztek: bal gomb, jobb gomb, fel, le, CTRL-lő, Shift-gyorsít, Space-ugrik). Ezért nálam defaultban (BIOS-ban) ki van kapcsolva a Num Lock, csak akkor kapcsolom be, ha sok számot kell begépelnem. Ha idegen géphez ülök (akár karbantartás, akár pusztán saját célú használat ürügyén), első dolgom, hogy kikapcsolom a NumLockot - és gyakran elfelejtem visszakapcsolni. Ez vezet a NagyNumLockHáború kirobbanásához.
Ez persze a PC-n felnőtt, non-kreatív, konformista usernek föl nem fogható, meg nem érthető deviancia, elhajlás, amelyet szankcionálni kell. Nem vicc, nekem már verést is kilátásba helyeztek emiatt... A kevésbé cizellált user csak csodálkozik, amikor az Excelben ahelyett, hogy megjelennének a számok, mindenféle egzotikus cellában találja magát szegény, az öntudatosabb user persze telefont/e-mailt/telefaxot ragad és már mondja is: „valami nagy baj van a géppel, szerintem vírus, de nem ír számokat, betűket egyelőre még tudok írni, de a számok eltűntek, most mi lesz, a főnököm megöl stb.”.
Legutóbb szegény Marika nénit sikerült akaratomon kívül megtréfálnom. Ugye ő az a kedves adminisztrátor hölgy, akivel nem a számítógép kezelését tanították meg, hanem azt, hogy bizonyos célok eléréséhez milyen billentyűkombinációkat kell egymás után leütnie. Ez neki egy kis füzetben szépen le van írva, és ő ezt szolgaian végrehajtja, mint egy makró script. Ebből már adódtak vicces helyzetek, amikor egy-egy lépést véletlenül kihagyva egészen máshol találta magát, mint amire számított. Legutóbb valamit ügyködtem a gépén és persze kikapcsoltam a NumLockot, de ami még nagyobb baj, úgy is hagytam. Fél óra múlva halálra váltan jön oda hozzám, hogy nem engedi be az étkezést nyilvántartó program, biztosan letiltotta valami a hozzáférést vagy összeomlott az egész, mittudomén. Amikor prezentálta a hibát (a jelszó az „1” volt), egyből rájöttem, hogy én voltam a ludas, de nem volt a képemen bőr megmondani neki, ezért udvariasan kiküldtem valamilyen ürüggyel, visszakapcsoltam a NumLockot, majd vártam pár percet, nehogy úgy tűnjön, hogy túl hamar végeztem. Amikor rákérdezett, hogy mi volt a gond, lenyomtam valami kamu szöveget az adatbázisról, a hülye Windowsról, meg a programozóról és gyorsan kislisszoltam, mielőtt kitört volna belőlem a röhögés. Egy újabb ütközetet vívtam meg a Nagy NumLock Háborúban.
Ez persze a PC-n felnőtt, non-kreatív, konformista usernek föl nem fogható, meg nem érthető deviancia, elhajlás, amelyet szankcionálni kell. Nem vicc, nekem már verést is kilátásba helyeztek emiatt... A kevésbé cizellált user csak csodálkozik, amikor az Excelben ahelyett, hogy megjelennének a számok, mindenféle egzotikus cellában találja magát szegény, az öntudatosabb user persze telefont/e-mailt/telefaxot ragad és már mondja is: „valami nagy baj van a géppel, szerintem vírus, de nem ír számokat, betűket egyelőre még tudok írni, de a számok eltűntek, most mi lesz, a főnököm megöl stb.”.
Legutóbb szegény Marika nénit sikerült akaratomon kívül megtréfálnom. Ugye ő az a kedves adminisztrátor hölgy, akivel nem a számítógép kezelését tanították meg, hanem azt, hogy bizonyos célok eléréséhez milyen billentyűkombinációkat kell egymás után leütnie. Ez neki egy kis füzetben szépen le van írva, és ő ezt szolgaian végrehajtja, mint egy makró script. Ebből már adódtak vicces helyzetek, amikor egy-egy lépést véletlenül kihagyva egészen máshol találta magát, mint amire számított. Legutóbb valamit ügyködtem a gépén és persze kikapcsoltam a NumLockot, de ami még nagyobb baj, úgy is hagytam. Fél óra múlva halálra váltan jön oda hozzám, hogy nem engedi be az étkezést nyilvántartó program, biztosan letiltotta valami a hozzáférést vagy összeomlott az egész, mittudomén. Amikor prezentálta a hibát (a jelszó az „1” volt), egyből rájöttem, hogy én voltam a ludas, de nem volt a képemen bőr megmondani neki, ezért udvariasan kiküldtem valamilyen ürüggyel, visszakapcsoltam a NumLockot, majd vártam pár percet, nehogy úgy tűnjön, hogy túl hamar végeztem. Amikor rákérdezett, hogy mi volt a gond, lenyomtam valami kamu szöveget az adatbázisról, a hülye Windowsról, meg a programozóról és gyorsan kislisszoltam, mielőtt kitört volna belőlem a röhögés. Egy újabb ütközetet vívtam meg a Nagy NumLock Háborúban.
"Aggyá' má' tanácsot, melliket vegyem meg"
2006. december 4. 10:15 | Író: zako1
Unokatestvérem férje (érdekes, hogy milyen gyakran bukkanak föl kuzinok ezekben a rémtörténetekben) az a kimondott keményvonalas fillérezgető, spirálfüzetben számolgató, árlistagyűjtő, száz-forintért-keresztül-kasul-utazom-a-városon fazon (pedig egyáltalán nem keresnek rosszul), aki képes bármelyik boltban leállni alkudozni a féláfás árból, mert neki ez kielégülést okoz. Persze a végén mindig megveszi a leggagyibb, fullműanyag, teszkógazdaságos szemetet, amit szorgalmasan hord vissza garanciába. Nem ragozom tovább, talán elég annyit mondanom, hogy az egész családnak Alcatel telefonja van...
Persze mindez hidegen hagyna, legföljebb enyhén szórakoztatna, ha nem fordulnának állandóan hozzám informatikai/szórakoztatóelektronikai beszerzéseik ügyében, mondván hogy én vagyok a monitorfejű netjunkie a családban (nem ezekkel a szavakkal fogalmazták meg), „segíccsek má’”. Én hülye vajszívű meg, bár mindig megfogadom, hogy nekik soha többé, inkább száradjon le a kezem, valahogyan mégis bemegyek a csőbe.
Persze körmönfontak nagyon, és messziről indítanak. Megkérdezik, hogy szoktam-e DVD-filmeket nézni. Ó, persze, mondom én, mit sem sejtve. Erre föl - megjátszva a tudatlant - megkérdezik, hogy a pici fiúk osztálytársa szokott írni CD-re filmeket, azokat is le lehet játszani ezen a dévédélejátszó nevű izén? Erre én belemelegszem a témába, e-mailben szépen, részletesen levezetem a különböző videórögzítési szabványokat, azok előnyeit-hátrányait, tömörített kép vs. tömörítetlen, hangsávok és feliratok, stb. Pár óra múlva csörög a telefon, ő van a vonalban, afelől érdeklődik, hogyan kell írni, azt hogy „dzsívící”, mert se „w”-vel, se „dzs”-vel nem talált semmit. Lebetűzöm, leteszi, elfelejtem az egészet, közben beficcen egy e-mail valami netes áruház linkjével, ahol a JVC XPHG/1012DivX (vagy valami ilyesmi) éppen akciós, és szelíden megkérdi, hogy ez jó lesz? Mire?! - üvöltök föl magamban, mi az, hogy jó, kinek jó, haggyá' békibe, mennyé' innen. Persze azért megnézem a specifikációt, valami japán nyelvű oldalon bogarászok angol manual után, nem olyan rossz, de nem kezeli rendesen az ékezetes feliratokat AVI-k esetén, keresek egy másik lejátszót, ami mindent tud, flashelhető, csöppet komolyabban néz ki és még olcsóbb is. Valahol egy halk hang a nyúltagyamban elkezd dünnyögni, hogy mit akar ez egy netes áruházzal, amikor egy fogkrém megvásárlásához is viszi az egész családot, körbetapogatják és megnyalogatják mindannyian, mielőtt megvennék, de közben új e-mail érkezik, köszöni szépen a tippet, de ők már kiválasztották a „juronicsban” az akciós JVC Basic100-ast 19.999-ért és mindenképpen azt fogják megvenni, mert az „jévící” (eladó mondta nekik, hogy így kell ejteni, mer' ez aztán jappán minőség) és csak azért kérdeztek engem, mert én értek hozzá. Szóval akkor az a kérdésük, hogy jó lesz-e az a juronicsos jévící vagy várjanak még a vásárlással, lesz ez még olcsóbb karácsonyig? Gyorsan előkaptam a baráromtól kapott buddhista „Út a nyugalomhoz” könyvemet, elszámoltam ötvenig és mély levegőt vettem. Beírtam, hogy „**** meg a ****s ****at, és dugd föl a *****be, de előtte ***** és töröld ki a számomat a telefonodból, mert meghaltam”. Aztán kitöröltem az egészet, mert végülis a rokonoknak nem ír ilyet az ember, végül hosszas gondolkodás után ezt küldtem el (talán nem sértek levéltitkot az idézéssel): „Jó.”
„Idióta rokonaimtól ments meg Uram engem, és mindennapi nyugtatómat add meg nekem ma, miképpen én is adom a jótanácsaimat úton-útfélen. Ámen.”
Persze mindez hidegen hagyna, legföljebb enyhén szórakoztatna, ha nem fordulnának állandóan hozzám informatikai/szórakoztatóelektronikai beszerzéseik ügyében, mondván hogy én vagyok a monitorfejű netjunkie a családban (nem ezekkel a szavakkal fogalmazták meg), „segíccsek má’”. Én hülye vajszívű meg, bár mindig megfogadom, hogy nekik soha többé, inkább száradjon le a kezem, valahogyan mégis bemegyek a csőbe.
Persze körmönfontak nagyon, és messziről indítanak. Megkérdezik, hogy szoktam-e DVD-filmeket nézni. Ó, persze, mondom én, mit sem sejtve. Erre föl - megjátszva a tudatlant - megkérdezik, hogy a pici fiúk osztálytársa szokott írni CD-re filmeket, azokat is le lehet játszani ezen a dévédélejátszó nevű izén? Erre én belemelegszem a témába, e-mailben szépen, részletesen levezetem a különböző videórögzítési szabványokat, azok előnyeit-hátrányait, tömörített kép vs. tömörítetlen, hangsávok és feliratok, stb. Pár óra múlva csörög a telefon, ő van a vonalban, afelől érdeklődik, hogyan kell írni, azt hogy „dzsívící”, mert se „w”-vel, se „dzs”-vel nem talált semmit. Lebetűzöm, leteszi, elfelejtem az egészet, közben beficcen egy e-mail valami netes áruház linkjével, ahol a JVC XPHG/1012DivX (vagy valami ilyesmi) éppen akciós, és szelíden megkérdi, hogy ez jó lesz? Mire?! - üvöltök föl magamban, mi az, hogy jó, kinek jó, haggyá' békibe, mennyé' innen. Persze azért megnézem a specifikációt, valami japán nyelvű oldalon bogarászok angol manual után, nem olyan rossz, de nem kezeli rendesen az ékezetes feliratokat AVI-k esetén, keresek egy másik lejátszót, ami mindent tud, flashelhető, csöppet komolyabban néz ki és még olcsóbb is. Valahol egy halk hang a nyúltagyamban elkezd dünnyögni, hogy mit akar ez egy netes áruházzal, amikor egy fogkrém megvásárlásához is viszi az egész családot, körbetapogatják és megnyalogatják mindannyian, mielőtt megvennék, de közben új e-mail érkezik, köszöni szépen a tippet, de ők már kiválasztották a „juronicsban” az akciós JVC Basic100-ast 19.999-ért és mindenképpen azt fogják megvenni, mert az „jévící” (eladó mondta nekik, hogy így kell ejteni, mer' ez aztán jappán minőség) és csak azért kérdeztek engem, mert én értek hozzá. Szóval akkor az a kérdésük, hogy jó lesz-e az a juronicsos jévící vagy várjanak még a vásárlással, lesz ez még olcsóbb karácsonyig? Gyorsan előkaptam a baráromtól kapott buddhista „Út a nyugalomhoz” könyvemet, elszámoltam ötvenig és mély levegőt vettem. Beírtam, hogy „**** meg a ****s ****at, és dugd föl a *****be, de előtte ***** és töröld ki a számomat a telefonodból, mert meghaltam”. Aztán kitöröltem az egészet, mert végülis a rokonoknak nem ír ilyet az ember, végül hosszas gondolkodás után ezt küldtem el (talán nem sértek levéltitkot az idézéssel): „Jó.”
„Idióta rokonaimtól ments meg Uram engem, és mindennapi nyugtatómat add meg nekem ma, miképpen én is adom a jótanácsaimat úton-útfélen. Ámen.”
A userek archetípusai, avagy kategorizáljunk
2006. november 29. 20:58 | Író: zako1
Mielőtt rátérnék az újabb, elrettentő történetekre, vegyük számba a tipikus usereket, akikkel mi, gépbuherátorok összefuthatunk tevékenységünk végzése közben. Természetesen senki nem sorolható be egyetlen kategóriába, vannak átfedések, de a cél végső soron a szórakoztatás, nem pedig a tudományos alaposság. Kezdődjék tehát a meccs, a kék sarokban talpig feketében, kezében csavarhúzóval és install CD-vel a buherátor, a piros sarokban az örök ellenfél, az ügyfél!
A RENDETLEN:
Többnyire fiatal kamasz, aki a szüleivel él egy aprócska lakótelepi lakásban. Szobája leginkább egy szőnyegbombázás utáni nagyvárosra emlékeztet: bizonyos részek romokban hevernek, megközelíthetetlenek, vannak többé-kevésbé működő infrastrukturális részek, de az egész fölött a káosz uralkodik. Természetesen ez a számítógépére is érvényes, ahogy azt az elkeseredett buherátor, kezében bozótvágó késsel, szomorúan konstatálja. A gép a permanens szétszedettség állapotában leledzik, a kábelek úgy lógnak belőle, mint egy kibelezett állatból. A legfontosabb szerelési eszközök közé tartozik a szigetelőszalag, a drótdarabok és a rágógumi. A rendetlen ügyfél mindenkinél előbb feltalálta a külső winchestert, csak ő nem alumínium házba applikálta, hanem üres CD-dobozokra helyezte el a gép mellett.
A rendetlen ügyfélhez bármikor beállíthatunk, biztosak lehetünk benne, hogy van javításra szoruló alkatrésze. Egyébként ő az, akinek nem szabad kölcsönadni semmit (különösen CD-t nem), mert a) elhagyja b) összekarcolja c) beépíti valahova d) kiszögeli a falra dekorációnak. Régészhajlamú buherátorok izgalmas ásatásokat folytathatnak nála, de ehhez komoly felszerelés és több napi hideg élelem szükségeltetik.
A szoftvereket illetően még siralmasabb a kép. Az operációs rendszer(ek) - feltéve ha elindulnak - csökkentett módban és 16 színnel futnak, 640x480-as felbontással. Mivel kísérletező hajlam, ezért random időközönként újratelepít ezt-azt, közben itt-ott letöröl néhány létfontosságú programot, mert nem tetszik neki az ikonja. Telepíteni nem érdemes neki semmit, úgyse marad meg a gépen pár napnál tovább (ez alól kivételek a kémprogramok, vírusok és tárcsázók).
A PEDÁNS:
Mindenben az ellentéte a rendetlen usernek. Szobájában élre állítva minden, a könyvek szigorú ABC-sorrendben sorakoznak a polcon, még a post-it cetliket is megszámozza. A gép gyakorlatilag ugyanabban az állapotban van, mint amikor meghozták a boltból. Minden papírja, dokumentációja megvan lefűzve, színkódolt mappákban. Mindezek mellett szigorú rendszabályok vonatkoznak rád is, ha akarsz lépni a szentélybe: a bejáratnál múzeumi papucsokat osztanak, kötelező a kézmosás, mielőtt bármihez is hozzányúlsz, állatok csak többórás karantén és fertőtlenítés után léphetnek be.
A munkát kissé hátráltatja, hogy minden műveletet részletesen naplóznod kell egy erre szolgáló füzetben, és természetesen szóban is tájékoztatást kell nyújtanod mindenről, amit csinálsz. Mielőtt nekikezdenél bárminek is, kb. félórás eligazítást tart a „szisztémájáról”, amely magában foglalja a file-ok és könyvtárak névadási rendszerét (filenév+létrehozó neve+dátum+idő+megjegyzés.doc), az ikonok csoportosítását az asztalon, a start menü faszerkezetét, stb. Egy-egy gazdátlan temp file miatt éjszakákon át nyugtalanul hánykolódik. Betegesen retteg mindenféle fertőzéstől, ezért a vírusirtó, a kémprogramirtó, a windows update és a rendszerbackup tíz percenként automatikusan lefut, használhatatlanul lassúvá téve ezzel a gépet. Új hardvert természetesen csak többszintű ellenőrzési-jóváhagyási procedúra után, minden létező biztonsági rendszabály betartásával lehet telepíteni és utána kötelező a betanítás.
AZ IDŐS ÉS LELKES:
Az informatika világába már idős fejjel csöppent bele, és beleszerelmesedett. Hozzáértése konvergál a nullához, de nagyon lelkes és ambíciózus. Mivel nem ért hozzá, ezért nagyon megfontoltan jár el mindenben, orrát a monitortól pár centire tartva kétszer-háromszor is elolvas minden üzenetet és kérdést, mielőtt bármit is megnyomna. Gyakori kérdése: „Melyiket nyomjam, az okét vagy a mégsét?”. Kínnal-keservvel elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, ezért mindenhol büszkén meséli, hogy neki papírja van róla, mennyire ért a „kompjúterekhez”. Szóhasználatában érdekesen keveredik a nyolcvanas évek informatikai szlengje a kreatív nyelvalkotással („Hópihét vagy létrát nyomjak a klaviatúrán?”). Gyakran kér telefonos segítséget, ilyenkor terjengősen vázolja, hogy éppen min dolgozik, miért és kb. fél óra telik el, mire rátér a konkrét problémára, és fonetikusan felolvassa az angol nyelvű hibaüzenetet.
Irtózik az újdonságoktól, leginkább Pentium I-et használ és Win98-at, ragaszkodik hozzá, hogy neki mindenből, a tűzfalból is magyar nyelvű kell, mert ő aztán egyetlen szót sem fog megtanulni angolul. A gépen bármit csinálhatsz, a guruknak kijáró csodálattal vegyes tisztelettel bámul rád, aki hozzá mersz nyúlni ehhez az „ördöngős masinériához”, de az asztalon és start menüben tilos bármit is megváltoztatni! Ő ugyanis rutinból használja a gépet és ha a „wörd” ikonja pár pixellel arrébb kerül, már bajban van.
A GYANAKVÓ:
Alapvetően nem rosszindulatú, de meggyőződése, hogy az egész világ, de különösen a hackerek, crackerek, a NASA, az FBI és a magyar számítástechnikai kereskedelem őt üldözi és próbálja becsapni. Gyakran felhív, ilyenkor fojtott hangon belesziszegi a kagylóba, hogy nem telefontéma, azonnal menj el hozzá. Lóhalálában rohansz, lelki szemeid előtt feketére égett alaplapok, villámsújtotta elektromos berendezések és szétrobbant monitorok képe lebeg, aztán amikor a gyanakvó ügyfél „én megmondtam!” arckifejezéssel rábök a tűzfal kilométeres logjában egy ártalmatlan portscanre, amelyet „bűnözők csináltak, hogy ellopják a gyerek iskolai dolgozatait”, akkor kissé megnyugszol. Mániákusan jelszavaz, levéd és titkosít minden file-t és könyvtárt, persze a húszkarakteres, kombinált jelszókat könnyen elfelejti, ezért azokat gondosan felírja egy cetlire és a monitorra tűzi. Két tűzfal, három rezidens vírusirtó, négy kémprogramirtó fut párhuzamosan a gépén, amelyet egy hatalmas elzett lakat őriz az illetéktelen nyitogatástól. Ha bármi gyanús dolgot észlel internetezés közben, azonnal kirántja a hálókártyából a kábelt.
Természetesen tudja azt is, hogy az ország valamennyi kis- és nagykereskedője összeesküdött ellene és kartellt alakítottak, hogy őt minél jobban megkopasszák, és téged, a gépbuherátort béreltek föl sötét üzelmeik ügynökének. Bármilyen hardver megvásárlása úgy zajlik, hogy kér tőled egy árajánlatot, majd több „szakértővel” ellenőrizteti azt, végül begyűjt egy halom árlistát és annak alapján megveszi valahol. Mivel nem ért hozzá, ezért gyakran – minden eladói és szakértői tanács ellenére – rosszat vesz, amelyet bonyolult visszacserélési-levásárlási manőverek során sikerül egy jóval drágább és rosszabb minőségű termékre becserélnie.
A RENDETLEN:
Többnyire fiatal kamasz, aki a szüleivel él egy aprócska lakótelepi lakásban. Szobája leginkább egy szőnyegbombázás utáni nagyvárosra emlékeztet: bizonyos részek romokban hevernek, megközelíthetetlenek, vannak többé-kevésbé működő infrastrukturális részek, de az egész fölött a káosz uralkodik. Természetesen ez a számítógépére is érvényes, ahogy azt az elkeseredett buherátor, kezében bozótvágó késsel, szomorúan konstatálja. A gép a permanens szétszedettség állapotában leledzik, a kábelek úgy lógnak belőle, mint egy kibelezett állatból. A legfontosabb szerelési eszközök közé tartozik a szigetelőszalag, a drótdarabok és a rágógumi. A rendetlen ügyfél mindenkinél előbb feltalálta a külső winchestert, csak ő nem alumínium házba applikálta, hanem üres CD-dobozokra helyezte el a gép mellett.
A rendetlen ügyfélhez bármikor beállíthatunk, biztosak lehetünk benne, hogy van javításra szoruló alkatrésze. Egyébként ő az, akinek nem szabad kölcsönadni semmit (különösen CD-t nem), mert a) elhagyja b) összekarcolja c) beépíti valahova d) kiszögeli a falra dekorációnak. Régészhajlamú buherátorok izgalmas ásatásokat folytathatnak nála, de ehhez komoly felszerelés és több napi hideg élelem szükségeltetik.
A szoftvereket illetően még siralmasabb a kép. Az operációs rendszer(ek) - feltéve ha elindulnak - csökkentett módban és 16 színnel futnak, 640x480-as felbontással. Mivel kísérletező hajlam, ezért random időközönként újratelepít ezt-azt, közben itt-ott letöröl néhány létfontosságú programot, mert nem tetszik neki az ikonja. Telepíteni nem érdemes neki semmit, úgyse marad meg a gépen pár napnál tovább (ez alól kivételek a kémprogramok, vírusok és tárcsázók).
A PEDÁNS:
Mindenben az ellentéte a rendetlen usernek. Szobájában élre állítva minden, a könyvek szigorú ABC-sorrendben sorakoznak a polcon, még a post-it cetliket is megszámozza. A gép gyakorlatilag ugyanabban az állapotban van, mint amikor meghozták a boltból. Minden papírja, dokumentációja megvan lefűzve, színkódolt mappákban. Mindezek mellett szigorú rendszabályok vonatkoznak rád is, ha akarsz lépni a szentélybe: a bejáratnál múzeumi papucsokat osztanak, kötelező a kézmosás, mielőtt bármihez is hozzányúlsz, állatok csak többórás karantén és fertőtlenítés után léphetnek be.
A munkát kissé hátráltatja, hogy minden műveletet részletesen naplóznod kell egy erre szolgáló füzetben, és természetesen szóban is tájékoztatást kell nyújtanod mindenről, amit csinálsz. Mielőtt nekikezdenél bárminek is, kb. félórás eligazítást tart a „szisztémájáról”, amely magában foglalja a file-ok és könyvtárak névadási rendszerét (filenév+létrehozó neve+dátum+idő+megjegyzés.doc), az ikonok csoportosítását az asztalon, a start menü faszerkezetét, stb. Egy-egy gazdátlan temp file miatt éjszakákon át nyugtalanul hánykolódik. Betegesen retteg mindenféle fertőzéstől, ezért a vírusirtó, a kémprogramirtó, a windows update és a rendszerbackup tíz percenként automatikusan lefut, használhatatlanul lassúvá téve ezzel a gépet. Új hardvert természetesen csak többszintű ellenőrzési-jóváhagyási procedúra után, minden létező biztonsági rendszabály betartásával lehet telepíteni és utána kötelező a betanítás.
AZ IDŐS ÉS LELKES:
Az informatika világába már idős fejjel csöppent bele, és beleszerelmesedett. Hozzáértése konvergál a nullához, de nagyon lelkes és ambíciózus. Mivel nem ért hozzá, ezért nagyon megfontoltan jár el mindenben, orrát a monitortól pár centire tartva kétszer-háromszor is elolvas minden üzenetet és kérdést, mielőtt bármit is megnyomna. Gyakori kérdése: „Melyiket nyomjam, az okét vagy a mégsét?”. Kínnal-keservvel elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, ezért mindenhol büszkén meséli, hogy neki papírja van róla, mennyire ért a „kompjúterekhez”. Szóhasználatában érdekesen keveredik a nyolcvanas évek informatikai szlengje a kreatív nyelvalkotással („Hópihét vagy létrát nyomjak a klaviatúrán?”). Gyakran kér telefonos segítséget, ilyenkor terjengősen vázolja, hogy éppen min dolgozik, miért és kb. fél óra telik el, mire rátér a konkrét problémára, és fonetikusan felolvassa az angol nyelvű hibaüzenetet.
Irtózik az újdonságoktól, leginkább Pentium I-et használ és Win98-at, ragaszkodik hozzá, hogy neki mindenből, a tűzfalból is magyar nyelvű kell, mert ő aztán egyetlen szót sem fog megtanulni angolul. A gépen bármit csinálhatsz, a guruknak kijáró csodálattal vegyes tisztelettel bámul rád, aki hozzá mersz nyúlni ehhez az „ördöngős masinériához”, de az asztalon és start menüben tilos bármit is megváltoztatni! Ő ugyanis rutinból használja a gépet és ha a „wörd” ikonja pár pixellel arrébb kerül, már bajban van.
A GYANAKVÓ:
Alapvetően nem rosszindulatú, de meggyőződése, hogy az egész világ, de különösen a hackerek, crackerek, a NASA, az FBI és a magyar számítástechnikai kereskedelem őt üldözi és próbálja becsapni. Gyakran felhív, ilyenkor fojtott hangon belesziszegi a kagylóba, hogy nem telefontéma, azonnal menj el hozzá. Lóhalálában rohansz, lelki szemeid előtt feketére égett alaplapok, villámsújtotta elektromos berendezések és szétrobbant monitorok képe lebeg, aztán amikor a gyanakvó ügyfél „én megmondtam!” arckifejezéssel rábök a tűzfal kilométeres logjában egy ártalmatlan portscanre, amelyet „bűnözők csináltak, hogy ellopják a gyerek iskolai dolgozatait”, akkor kissé megnyugszol. Mániákusan jelszavaz, levéd és titkosít minden file-t és könyvtárt, persze a húszkarakteres, kombinált jelszókat könnyen elfelejti, ezért azokat gondosan felírja egy cetlire és a monitorra tűzi. Két tűzfal, három rezidens vírusirtó, négy kémprogramirtó fut párhuzamosan a gépén, amelyet egy hatalmas elzett lakat őriz az illetéktelen nyitogatástól. Ha bármi gyanús dolgot észlel internetezés közben, azonnal kirántja a hálókártyából a kábelt.
Természetesen tudja azt is, hogy az ország valamennyi kis- és nagykereskedője összeesküdött ellene és kartellt alakítottak, hogy őt minél jobban megkopasszák, és téged, a gépbuherátort béreltek föl sötét üzelmeik ügynökének. Bármilyen hardver megvásárlása úgy zajlik, hogy kér tőled egy árajánlatot, majd több „szakértővel” ellenőrizteti azt, végül begyűjt egy halom árlistát és annak alapján megveszi valahol. Mivel nem ért hozzá, ezért gyakran – minden eladói és szakértői tanács ellenére – rosszat vesz, amelyet bonyolult visszacserélési-levásárlási manőverek során sikerül egy jóval drágább és rosszabb minőségű termékre becserélnie.
Harmadik történet - Öööö... izé... összeraknád?
2006. november 24. 15:36 | Író: zako1
...szóval legutóbb valahol ott hagytam abba, hogy kedves rokon fölhív, megérkezett a számítógépe, rakjam már össze, mert izé... szóval ő azt hitte... meg az Ausztriából becsempészett Komondor 64-et is be tudta ő üzemelni annak idején, de ezen annyi kis bizbasz van... Rövidre zárom dolgot, legyünk túl rajta minél előbb, másnapra megbeszélünk egy időpontot, anyámnak szólok, hogy némi hideg élelmet és fogkefét csomagoljon össze nekem, előkerül az ominózus install-hátizsák, húgom szerint úgy festek, mint aki az Antarktiszra indul, én azonban nem vitatkozom, az öreg gépbuherátorok mindentudó mosolyával az arcomon lépek ki a zuhogó esőbe/40 fokos kánikulába/hóesésbe (nem kívánt törlendő).
Kisvártatva mutatóujjam egy panelház kapucsengőjére tapad, a techno-Beethoven legalább két percig nyomatja a „fűrelízt” mire egy borízű hang beleböffen: „Ki a'?”. „Csak én.” Miután ezzel lefutottuk a kötelező udvariassági köröket, beenged - indulhat a nagy kaland. Szociológiai elemzést ígértem, hát kezdjük a lakókörnyezettel. A lift nem működik/leszakadt/részeg punkok versenyt hánynak benne, így nekivágok a lépcsőháznak. A falakon festék helyett tekintélyes graffitigyűjtemény, a lépcsőházban szúrós ammóniaszag és lecsószag terjeng (Günter lecsóvalószínűség-elmélete szerint a százvalahány lakóból mindig van legalább egy, aki éppen lecsót készít. Ha nem, akkor pörköltet). Az ajtók kukucskálórésein éber nyugdíjasok követik minden mozdulatomat, de mire igazán beleélném magam ebbe a külvárosi kémtörténetbe, felérek és becsöngetek.
Személyesen a házigazda (emlékeztek rá? a kedves rokon) nyit ajtót (nem, nem azért, mert a komornyik szabadságon van...), alsónadrágban, szakadt trikóban, bal kezében sör, jobb kezében kolbász. Bonyolult műveletekbe kezd, hogy a kezében lévő dolgokat valahogy átcsoportosítva kezet nyújtson, de rémülten elhárítom a fenyegetést és benyomulok a csöppnyi lakásba, majd fuldokolni kezdek a klausztrofóbiától. A ránézésre kb. 20 nm-es lakásban bútorok garmadája van összezsúfolva, a falakon búcsúban lőtt naplementés tájképek váltakoznak a hetvenes évekből ittragadt faliszőttesekkel, hatalmas karórát utánzó falióra ketyeg a nagymamától örökölt komód fölött és még csak az előszobában vagyunk.
Rémülten fedezem fel, hogy itt vannak a vidéki rokonok is (egyelőre egy nagynénit és pár unokatestvért fedezek fel, a többiek türelmetlenül várják, hogy benyomuljanak az amúgy is egy heringkonzervre hasonlító előszobába). Egy testcsellel benyomulok a kisszobába és „dolgozom! ne zavarjanak!” felkiáltással megpróbálom feltartóztatni a tömeget. Persze hiába, sorsomba beletörődve hagyom, hogy egy órán keresztül elemezgessék a rokonsági fokokat és ezerszer hallott sztorikat melegítsenek föl.
Valahogyan sikerül végre elvergődni jövetelem tulajdonképpeni céljáig, a számítógépig. Illetve azokhoz a szétcincált, széthasogatott dobozokhoz és zacskókhoz, amelyek valaha az alkatrészeket rejtették. A szőnyegen gondosan kirakom faltól falig a „puzzle”-t, hogy valami rendszert vigyek a dologba. Aztán megjelenik a kedves rokon másfél éves kisfia, aki első körben végigtipeg az alaplapon, majd elmélyülten rágcsálni kezdi a hálókártyát. Ennél rosszabb nem jöhet, kezdek reménykedni, amikor berohan Blöki, a család kedvenc kutyusa (hiperaktív tacskó) és törésteszteket végez az alkatrészeken.
Csodával határos módon sikerül eltávolítani mindkét zavaró tényezőt, de a kedves rokon ragaszkodik hozzá, hogy jelen legyen az összeszerelésnél. Tudjátok, mint a régi viccben: „- Mennyiért festené ki a lakást? - Százezerért. - És ha a vejem is segít? - Akkor százötvenért...”. Mindegy, nekiállunk az összeszerelésnek, a kényesebb műveleteket (alaplap becsavarozása, kártyák beillesztése, jumperek beállítása, stb.) én végzem, a kevesebb szakértelmet igénylő dolgok rá maradnak (böfögés, szellentés és a gépház telemorzsázása). Valahogyan azért sikerül számítógépre hasonlító tárgyat összeállítanom, bekapcs, se kép, se hang. Szétkapom az egészet, a lehetőségekhez képest minden stimmel, nem egy csúcsgép, de azért illene valami életjelet adnia. Kb. fél óra tanácstalan hümmögés és fejvakarás után kedves rokon a homlokára csap: „Ja, ebben a konnektorban nincs is áram!”. Kerítünk egy másfél méteres hosszabbítót, másik szobában bedugjuk, a gép életre kel, a rokonság körénk gyűlik, mintha legalábbis a rák gyógyszerét fedeztük volna fel, rokon vigyorog mint a vadalma, és bezsebeli a gratulációkat. Némi közjáték után (a nagymama átesik a hosszabbítón és kirántja a falból a dugót), eljutunk a telepítésig, kedves rokon közli, hogy kétféle oprendszert képzelt el: Vindovs kilencvenötöt, mert a munkahelyén is az van, vagy Vindovs 2003 Szervert. Némi győzködés után kezdi elfogadni, hogy nem a legjobb választás egyik sem egy 64 MB memóriával és 10 GB-os vincseszterrel rendelkező gépre. Mentőötletként bedobom a köztudatba, hogy most megy a focimeccs a tévében, kedves rokon kelletlenül ugyan, de magamra hagy. Végre nekiállhatok dolgozni, és talán még éjfél előtt hazaérek, gondolom magamban botorul. Persze hogy nem jön össze. A win telepítője 99%-nál dob egy kékhalált, gyorsan lefényképezem a monitort, hogy később majd felvághassak vele a fórumos haverok előtt, ilyen hibaüzenetet még soha az életben nem láttam (szerintem más sem). Csökkentett mód, konzol (Anyuka ártatlan kérdése: „Nem grafikus felületnek kellene itt lennie?”), részemről fogcsikorgás, nagyobbik gyereknek vörös a feje az elfojtott kárörvendő röhögéstől, nagy nehezen fölküzdöm az oprendszert, segédprogramokat, offiszt, és kihasználva a család figyelmetlenségét, megpróbálok gyorsan kislisszolni az ajtón. A gyerek gyorsabb nálam, már a lépcsőházban állok, amikor fölvisít: „Ánríl Turhament 4-et akarok!”, megadóan visszabattyogsz, cipőkanállal rányomod a gépre a játékot, elmenőben még hallod az S3 Trio elhaló hörgését az indokolatlan terhelés alatt, gyerek kezében lekvároskenyérrel lelkesen maszatol szét a billentyűzeten valami sötét színű és meghatározhatatlan összetételű masszát és nézi a diavetítést a monitoron.
Kedves rokonnak bevillan, hogy „Hoppá! Ez olyan, mint egy tévé! Tévére nem lehet rákötni?”. Határozott „nem” a válaszod. Látod rajtuk, hogy nem hiszik el, és vérig vannak sértve, hogy nem vagy képes egy ilyen egyszerű dolgot se megcsinálni nekik, amikor „már a tévéjátékot is rá lehetett kötni annó a ColorStarra, milyen jó is volt, ugye anyukám?” - érzékenyül el a nagydarab rokon, megadóan húzol elő egy RCA-kábelt a hátizsákodból, rokon szuszogva cipeli át a Gagyitron tévét a nappaliból, valahogy összehegeszted a gépet a tévével, a kép fekete-fehér, alul-felül és kétoldalt vastag fekete csíkok, a színek nem stimmelnek és fut a kép. Látszik a családon, hogy addig nem lehet teljes az életük, amíg nem tudnak a tévén passziánszozni, ezért leszeded a jól működő VGA-drivert, másikat raksz föl, majd még egy másikat, két plusz segédprogramot, az egyik a jelet viszi át a tévére, a másik csak azért kell, hogy megnyújtsa a képet. A többé-kevésbé stabil Wint percek alatt sikerül szétbarmolni, érdekes hibaüzenetek jelennek meg rendszeres időközönként, de valami elmosódott, szürrealista festményre emlékeztető valamit sikerül prezentálni a tévén. Csak a tévén, mert most a monitoron nincs kép. A sírás határán állsz, amikor a családfő megkérdezi: „És akkor mostan ebbe benne van a zinternet?”
Fentiekre hivatkozva, tisztelt bíróság, kérvényezem a háromszoros emberölésért rám kiszabott életfogytiglani börtönbüntetés mérséklését.
Kisvártatva mutatóujjam egy panelház kapucsengőjére tapad, a techno-Beethoven legalább két percig nyomatja a „fűrelízt” mire egy borízű hang beleböffen: „Ki a'?”. „Csak én.” Miután ezzel lefutottuk a kötelező udvariassági köröket, beenged - indulhat a nagy kaland. Szociológiai elemzést ígértem, hát kezdjük a lakókörnyezettel. A lift nem működik/leszakadt/részeg punkok versenyt hánynak benne, így nekivágok a lépcsőháznak. A falakon festék helyett tekintélyes graffitigyűjtemény, a lépcsőházban szúrós ammóniaszag és lecsószag terjeng (Günter lecsóvalószínűség-elmélete szerint a százvalahány lakóból mindig van legalább egy, aki éppen lecsót készít. Ha nem, akkor pörköltet). Az ajtók kukucskálórésein éber nyugdíjasok követik minden mozdulatomat, de mire igazán beleélném magam ebbe a külvárosi kémtörténetbe, felérek és becsöngetek.
Személyesen a házigazda (emlékeztek rá? a kedves rokon) nyit ajtót (nem, nem azért, mert a komornyik szabadságon van...), alsónadrágban, szakadt trikóban, bal kezében sör, jobb kezében kolbász. Bonyolult műveletekbe kezd, hogy a kezében lévő dolgokat valahogy átcsoportosítva kezet nyújtson, de rémülten elhárítom a fenyegetést és benyomulok a csöppnyi lakásba, majd fuldokolni kezdek a klausztrofóbiától. A ránézésre kb. 20 nm-es lakásban bútorok garmadája van összezsúfolva, a falakon búcsúban lőtt naplementés tájképek váltakoznak a hetvenes évekből ittragadt faliszőttesekkel, hatalmas karórát utánzó falióra ketyeg a nagymamától örökölt komód fölött és még csak az előszobában vagyunk.
Rémülten fedezem fel, hogy itt vannak a vidéki rokonok is (egyelőre egy nagynénit és pár unokatestvért fedezek fel, a többiek türelmetlenül várják, hogy benyomuljanak az amúgy is egy heringkonzervre hasonlító előszobába). Egy testcsellel benyomulok a kisszobába és „dolgozom! ne zavarjanak!” felkiáltással megpróbálom feltartóztatni a tömeget. Persze hiába, sorsomba beletörődve hagyom, hogy egy órán keresztül elemezgessék a rokonsági fokokat és ezerszer hallott sztorikat melegítsenek föl.
Valahogyan sikerül végre elvergődni jövetelem tulajdonképpeni céljáig, a számítógépig. Illetve azokhoz a szétcincált, széthasogatott dobozokhoz és zacskókhoz, amelyek valaha az alkatrészeket rejtették. A szőnyegen gondosan kirakom faltól falig a „puzzle”-t, hogy valami rendszert vigyek a dologba. Aztán megjelenik a kedves rokon másfél éves kisfia, aki első körben végigtipeg az alaplapon, majd elmélyülten rágcsálni kezdi a hálókártyát. Ennél rosszabb nem jöhet, kezdek reménykedni, amikor berohan Blöki, a család kedvenc kutyusa (hiperaktív tacskó) és törésteszteket végez az alkatrészeken.
Csodával határos módon sikerül eltávolítani mindkét zavaró tényezőt, de a kedves rokon ragaszkodik hozzá, hogy jelen legyen az összeszerelésnél. Tudjátok, mint a régi viccben: „- Mennyiért festené ki a lakást? - Százezerért. - És ha a vejem is segít? - Akkor százötvenért...”. Mindegy, nekiállunk az összeszerelésnek, a kényesebb műveleteket (alaplap becsavarozása, kártyák beillesztése, jumperek beállítása, stb.) én végzem, a kevesebb szakértelmet igénylő dolgok rá maradnak (böfögés, szellentés és a gépház telemorzsázása). Valahogyan azért sikerül számítógépre hasonlító tárgyat összeállítanom, bekapcs, se kép, se hang. Szétkapom az egészet, a lehetőségekhez képest minden stimmel, nem egy csúcsgép, de azért illene valami életjelet adnia. Kb. fél óra tanácstalan hümmögés és fejvakarás után kedves rokon a homlokára csap: „Ja, ebben a konnektorban nincs is áram!”. Kerítünk egy másfél méteres hosszabbítót, másik szobában bedugjuk, a gép életre kel, a rokonság körénk gyűlik, mintha legalábbis a rák gyógyszerét fedeztük volna fel, rokon vigyorog mint a vadalma, és bezsebeli a gratulációkat. Némi közjáték után (a nagymama átesik a hosszabbítón és kirántja a falból a dugót), eljutunk a telepítésig, kedves rokon közli, hogy kétféle oprendszert képzelt el: Vindovs kilencvenötöt, mert a munkahelyén is az van, vagy Vindovs 2003 Szervert. Némi győzködés után kezdi elfogadni, hogy nem a legjobb választás egyik sem egy 64 MB memóriával és 10 GB-os vincseszterrel rendelkező gépre. Mentőötletként bedobom a köztudatba, hogy most megy a focimeccs a tévében, kedves rokon kelletlenül ugyan, de magamra hagy. Végre nekiállhatok dolgozni, és talán még éjfél előtt hazaérek, gondolom magamban botorul. Persze hogy nem jön össze. A win telepítője 99%-nál dob egy kékhalált, gyorsan lefényképezem a monitort, hogy később majd felvághassak vele a fórumos haverok előtt, ilyen hibaüzenetet még soha az életben nem láttam (szerintem más sem). Csökkentett mód, konzol (Anyuka ártatlan kérdése: „Nem grafikus felületnek kellene itt lennie?”), részemről fogcsikorgás, nagyobbik gyereknek vörös a feje az elfojtott kárörvendő röhögéstől, nagy nehezen fölküzdöm az oprendszert, segédprogramokat, offiszt, és kihasználva a család figyelmetlenségét, megpróbálok gyorsan kislisszolni az ajtón. A gyerek gyorsabb nálam, már a lépcsőházban állok, amikor fölvisít: „Ánríl Turhament 4-et akarok!”, megadóan visszabattyogsz, cipőkanállal rányomod a gépre a játékot, elmenőben még hallod az S3 Trio elhaló hörgését az indokolatlan terhelés alatt, gyerek kezében lekvároskenyérrel lelkesen maszatol szét a billentyűzeten valami sötét színű és meghatározhatatlan összetételű masszát és nézi a diavetítést a monitoron.
Kedves rokonnak bevillan, hogy „Hoppá! Ez olyan, mint egy tévé! Tévére nem lehet rákötni?”. Határozott „nem” a válaszod. Látod rajtuk, hogy nem hiszik el, és vérig vannak sértve, hogy nem vagy képes egy ilyen egyszerű dolgot se megcsinálni nekik, amikor „már a tévéjátékot is rá lehetett kötni annó a ColorStarra, milyen jó is volt, ugye anyukám?” - érzékenyül el a nagydarab rokon, megadóan húzol elő egy RCA-kábelt a hátizsákodból, rokon szuszogva cipeli át a Gagyitron tévét a nappaliból, valahogy összehegeszted a gépet a tévével, a kép fekete-fehér, alul-felül és kétoldalt vastag fekete csíkok, a színek nem stimmelnek és fut a kép. Látszik a családon, hogy addig nem lehet teljes az életük, amíg nem tudnak a tévén passziánszozni, ezért leszeded a jól működő VGA-drivert, másikat raksz föl, majd még egy másikat, két plusz segédprogramot, az egyik a jelet viszi át a tévére, a másik csak azért kell, hogy megnyújtsa a képet. A többé-kevésbé stabil Wint percek alatt sikerül szétbarmolni, érdekes hibaüzenetek jelennek meg rendszeres időközönként, de valami elmosódott, szürrealista festményre emlékeztető valamit sikerül prezentálni a tévén. Csak a tévén, mert most a monitoron nincs kép. A sírás határán állsz, amikor a családfő megkérdezi: „És akkor mostan ebbe benne van a zinternet?”
Fentiekre hivatkozva, tisztelt bíróság, kérvényezem a háromszoros emberölésért rám kiszabott életfogytiglani börtönbüntetés mérséklését.
A második történet, avagy "kompjúter a kölöknek"-akció
2006. november 21. 10:47 | Író: zako1
Szóval az egész ott kezdődött, hogy fölhívott egy „viszonylag” közeli rokon (a rokonsági fokokat illetően az anyám az illetékes, csak azt tudom, hogy valami bérmakeresztanyaságot is emlegettek), azzal az örömteli hírrel, hogy kompjútert szeretne venni a gyereknek, de „nem kell semmi komoly, csak játszani köllene”. Itt még nem sejtettem semmit, a naiv és lelkes kezdők gyanútlanságával akkorát bólintottam a telefonba, hogy majd’ lefejeltem a monitort. Miután találtunk egy értelmes kompromisszumot az időpontot illetően („Nem sürgős ám, holnap reggel hétkor jó neked?”) nekiálltam föltúrni a netet, hogy valami értelmesebb konfigot sikerüljön összeállítani. Azt még tudni kell, hogy a helyszín egy vidéki kisváros, ahol egyetlen komolyabb számtechbolt van (és rengeteg garázsbolt). Riadóztattam a fórumos ismerősöket, ki mit ajánl, mit kerüljek nagy ívben, mi kompatibilis, mi nem, stb. Kb. éjjel kettőre összeállt három konfig (1. Ultra-Low Cost, 2. Home Machine és 3. Gamer Powa'). Mindezt egy ízléses, színes excel-táblázatba foglaltam, nettó-bruttó árak, ahogy kell, sőt, csinos kis clipartokat is beszúrtam, hogy egyből rá lehessen ismerni a HDD-re (zárójelben vincseszter). Azzal a jóleső tudattal zuhantam ágyba, hogy nagy meglepetés már nem érhet, föl vagyok készülve, mint paliklaci a dakarra.
Hát a fészkes fenét. Mint a kedves rokon hajnali hétkor közölte velem, miközben a kilenc órai boltnyitásra várva a bolt előtt toporogtunk („Ha én így dolgoznák, már rég tönkrementem volna, vazzeg”), neki tegnap a kőműves ismerőse mondott egy fasza gépet és azt fogjuk megvenni. Könnyedén átsiklottam azon a jelentéktelen kérdésen, hogy akkor ugyan már mi a fenének kellek én, és finoman megérdeklődtem, hogy mégis, milyen szuper masina is lenne az. Némi kotorászás után előhúzott egy olyan állapotban lévő cetlit, amit még egy biológus is csak csipesszel fogna meg, és a kezembe nyomta. Ez állt rajta:
Akorp alaplap VIJA chipsszel – ez fontos! Ha nem az van rajta, akkor cseréltesd ki arra (vagy Tomátó lapra, ha nincsen Akorp)
Intel Szeleron – minél több giga legyen benne.
Legalább 64 mega memória, de lehet 72 is
S3 trió videókártya – nekem is ilyen van, baró
Eldzsí cédéíró, legalább 60-szoros
6,4 vagy akár 10 gigás vinyó, most már elég olcsó
A monitor tökmindegy milyen, ha a 600x800-ban tudja a 60 hercet, az már jó.
Képzeletben összegyűrtem a gondosan összeválogatott, színes árlistámat és mély sóhajjal betértünk a város legrosszabb hírű garázsboltjába, amelyet egy öregedő rocker kinézetű maffiózó vezetett – azért, mert itt majdnem nagyker áron tud vásárolni, negyedáfával. A bolt tulaja persze megérezte a balekszagot és kaján vigyorral hordta elő a javított és már évek óta a polcon porosodó cuccait. Valahogy kivonszoltam a rokont és becéloztuk a megbízható spanomat, akinél már évek óta vásárolok, extra kéréseket is teljesít, egyszóval törzsvevője vagyok.
Bár lehet, hogy ezentúl már nem leszek az… Belépéskor a kedves rokon azzal nyitott, hogy őt ne akarják átverni, mer’ ő ért hozzá, és minden vállalkozó csaló, stb. Nagy nehezen sikerült összecsiholni egy használhatónak tűnő konfigot, rengeteg türelemmel („Ez a joysting?”, „1800 megaherces processzort nem veszek, mert zavarhatja a mobiltelómat”, „Ötpontegyes hangfal? Már a 3+2-t se szerettem…”, stb.) Mikor az angyali türelmű boltos emelné a kagylót, hogy akkor megrendeli a konfigot a nagykerből, rokon benyögi: „Akkor ez most sulinetes, igaz?”. Boltos haverral összenézünk, kiesik a kagyló a kezéből, egy másodpercre megfordul az agyamban, hogy fölkapom a kagylót és szétverem a kedves rokon fejét, de valahogy sikerül lecsillapodnom, új konfigot rakunk össze, csúcsidőben modemmel böngésszük a sulinetes online árlistát, háromszáz forinttal túllépjük a 120 rugót, ügyfél közli, hogy egy fillérrel se fizet többet, Live 5.1 kihúz, CMedia SoundWonder berak, vevő örül, hogy milyen jól megfejte az államot. Aztán eszébe jut, hogy még nem is alkudozott („Mer' én egy ilyen tökös gyerek vagyok, a merci árát is úgy lealkudtam, hogy a Gazsi csak pislogott”) - majd miután közöljük vele, hogy a sulinetes árak többé-kevésbé kötöttek, bepróbálkozik mással („ÁFA nélkül? Féláfával? SZJA-előlegként nem lehetne elszámolni, ha vécépapírt írunk a számlára?”), végül belenyugszik, hogy nem keres semmit a bolton, csak ingyen megkapja a 120ezres konfigot az államtól és egy grátisz playboyos egéralátétet.
Rokon lelkére köti a boltosnak, hogy nehogy össze merje rakni a gépet, mert „úgyis kilopna belőle valamit”, majd ő otthon a konyhaasztalon összeszereli. Ámen. Másfél hónap pihenő, amíg az alkatrészek megérkeznek, közben a kedves vevő tizenhétszer módosítja a konfigot, persze egyesével, mert a szomszéd parkettázó azt mondta, hogy szerinte az nem jó, amit eredetileg kinéztünk. Végül azért megérkezik a cucc, rokon kifizeti, hazaviszi és nekiáll. Illetve nekiállna, ha értene hozzá – így hát előkapja a mobilját és tárcsázza a számomat…
FOLYT. KÖV. (vagy FOJT. KÖV.?)
Hát a fészkes fenét. Mint a kedves rokon hajnali hétkor közölte velem, miközben a kilenc órai boltnyitásra várva a bolt előtt toporogtunk („Ha én így dolgoznák, már rég tönkrementem volna, vazzeg”), neki tegnap a kőműves ismerőse mondott egy fasza gépet és azt fogjuk megvenni. Könnyedén átsiklottam azon a jelentéktelen kérdésen, hogy akkor ugyan már mi a fenének kellek én, és finoman megérdeklődtem, hogy mégis, milyen szuper masina is lenne az. Némi kotorászás után előhúzott egy olyan állapotban lévő cetlit, amit még egy biológus is csak csipesszel fogna meg, és a kezembe nyomta. Ez állt rajta:
Akorp alaplap VIJA chipsszel – ez fontos! Ha nem az van rajta, akkor cseréltesd ki arra (vagy Tomátó lapra, ha nincsen Akorp)
Intel Szeleron – minél több giga legyen benne.
Legalább 64 mega memória, de lehet 72 is
S3 trió videókártya – nekem is ilyen van, baró
Eldzsí cédéíró, legalább 60-szoros
6,4 vagy akár 10 gigás vinyó, most már elég olcsó
A monitor tökmindegy milyen, ha a 600x800-ban tudja a 60 hercet, az már jó.
Képzeletben összegyűrtem a gondosan összeválogatott, színes árlistámat és mély sóhajjal betértünk a város legrosszabb hírű garázsboltjába, amelyet egy öregedő rocker kinézetű maffiózó vezetett – azért, mert itt majdnem nagyker áron tud vásárolni, negyedáfával. A bolt tulaja persze megérezte a balekszagot és kaján vigyorral hordta elő a javított és már évek óta a polcon porosodó cuccait. Valahogy kivonszoltam a rokont és becéloztuk a megbízható spanomat, akinél már évek óta vásárolok, extra kéréseket is teljesít, egyszóval törzsvevője vagyok.
Bár lehet, hogy ezentúl már nem leszek az… Belépéskor a kedves rokon azzal nyitott, hogy őt ne akarják átverni, mer’ ő ért hozzá, és minden vállalkozó csaló, stb. Nagy nehezen sikerült összecsiholni egy használhatónak tűnő konfigot, rengeteg türelemmel („Ez a joysting?”, „1800 megaherces processzort nem veszek, mert zavarhatja a mobiltelómat”, „Ötpontegyes hangfal? Már a 3+2-t se szerettem…”, stb.) Mikor az angyali türelmű boltos emelné a kagylót, hogy akkor megrendeli a konfigot a nagykerből, rokon benyögi: „Akkor ez most sulinetes, igaz?”. Boltos haverral összenézünk, kiesik a kagyló a kezéből, egy másodpercre megfordul az agyamban, hogy fölkapom a kagylót és szétverem a kedves rokon fejét, de valahogy sikerül lecsillapodnom, új konfigot rakunk össze, csúcsidőben modemmel böngésszük a sulinetes online árlistát, háromszáz forinttal túllépjük a 120 rugót, ügyfél közli, hogy egy fillérrel se fizet többet, Live 5.1 kihúz, CMedia SoundWonder berak, vevő örül, hogy milyen jól megfejte az államot. Aztán eszébe jut, hogy még nem is alkudozott („Mer' én egy ilyen tökös gyerek vagyok, a merci árát is úgy lealkudtam, hogy a Gazsi csak pislogott”) - majd miután közöljük vele, hogy a sulinetes árak többé-kevésbé kötöttek, bepróbálkozik mással („ÁFA nélkül? Féláfával? SZJA-előlegként nem lehetne elszámolni, ha vécépapírt írunk a számlára?”), végül belenyugszik, hogy nem keres semmit a bolton, csak ingyen megkapja a 120ezres konfigot az államtól és egy grátisz playboyos egéralátétet.
Rokon lelkére köti a boltosnak, hogy nehogy össze merje rakni a gépet, mert „úgyis kilopna belőle valamit”, majd ő otthon a konyhaasztalon összeszereli. Ámen. Másfél hónap pihenő, amíg az alkatrészek megérkeznek, közben a kedves vevő tizenhétszer módosítja a konfigot, persze egyesével, mert a szomszéd parkettázó azt mondta, hogy szerinte az nem jó, amit eredetileg kinéztünk. Végül azért megérkezik a cucc, rokon kifizeti, hazaviszi és nekiáll. Illetve nekiállna, ha értene hozzá – így hát előkapja a mobilját és tárcsázza a számomat…
FOLYT. KÖV. (vagy FOJT. KÖV.?)
Az első történet
2006. november 18. 20:10 | Író: zako1
Régebben elég sok gépet tartottam karban, upgradeltem, szervizeltem - sok esetben azután, hogy a hivatalos szervizesek szétbarmolták, amit lehetett. Mára igyekeztem leépíteni ezeket az „ügyfeleket” - elsősorban azért, mert pénzt ugye az ember nem szívesen fogad el rokonoktól, ismerősöktől, szomszédoktól (esetleg kölcsönös szívességet), ingyen meg egyszerűen nem éri meg órákat, esetleg napokat szívni egy őskövület hulladékkal. Mert amíg megy a cucc, addig nincs nagy baj, haver vagy, etetnek-itatnak, gyerek boldogan játszik a Dyna2-vel meg a Passziánsszal - egészen addig, amíg el nem húzod a beledet, és akkor nekiáll szisztematikusan törölni a Windows/System mappából, véletlenszerűen bele-beletöröl a registrybe, kulcsfontosságú programokat uninstallál, CD-számra hordja haza és tölti le internetről a férgeket, vírusokat és trójaiakat, gyakran meghívja az idióta haverjait, hogy segítsenek ők is a rombolásban - aztán ártatlan arccal odaáll a kedves szülei elé és imigyen szóla: „X (ez lennél te) nem jól csinálta meg a gépet, lefagy!” - és már görbül is lefelé a szája, az informatikából életreszóló felmentéssel rendelkező szülőegyedek meg kapkodnak a telefon után, tök mindegy, hogy nappal van vagy éjszaka, hétvége vagy munkaidő és hangjukban a kétségbeesés keveredik a burkolt fenyegetéssel... És mindig milyen sürgős nekik! mintha legalábbis a paksi atomerőmű vagy a NASA szervere lenne csecsen terroristák célpontja.
Mély sóhajjal kilépsz a zuhogó esőbe, hónod alatt a hátizsákoddal, amely állandóan oda van támasztva az előszobában a falhoz, benne csavarhúzó, IDE-kábel, telepítő CD-k, haladók esetében ampermérő, póttápegység, esetleg RAM-modul és elindulsz a végzeted felé. Az apró lakásban tapintani lehet a feszültséget, apuka feszült arcizmai egy westernhőst idézik, anyuka felváltva tördeli a kezét és a tányérokat, gyerek arcán az elmaszatolt könnyek keverednek a kaján vigyorral, hogy megint itt van a balek és egyből olyan játékokat követel, amelyek futtatásához az egész lakótömb számítási kapacitása sem lenne elég, nemhogy az ő lepukkadt, kukázott alkatrészekből összetákolt „Pencium egyese”.
Beletörődő arckifejezéssel nekiállsz felmérni a károkat, aztán szépen, erőltetett udvariassággal megkéred a család összes tagját, hogy legyenek szívesek pár centit hátrébb állni, mert nem kapsz levegőt. Apuka megsértődik és olyasmit motyog, hogy ennek a „szuper gépnek semmi baja nem volt, amíg valaki bele nem piszkált (ez lennél megint te)”, gyerek közben teszkókólával locsolja a billentyűzetet és valamilyen megfejthetetlen okból fejhangon visít. Anyuka közben hetvenháromszor elmondja, hogy ők milyen szegények, hogy erre a gépre is évtizedekig spóroltak, de nem számít, a gyereknek meglegyen az öröme. Közben te nagy nehezen életet lehelsz a vasba, kilószám söpröd ki a vattaszerű port a gépházból és a tápból, végre elindul az átkozott masina, persze egyből dob egy kék halált, apuka sörszagúan közelebb hajol: „no, látom alakul”, te magadban húszig számolsz: „nem ütöm meg, nem ütöm meg...” és megfogadod, hogy megváltoztatod a mobilszámodat, a nevedet, új személyazonosságot kérsz a rendőrségtől, elköltözöl Kubába, stb.
Gyorsan újrahúzod a Wint, modemet nem találja, képernyő 640x480-ban 60Hz-en vibrál, anyuka szakért a konyhából: „Pistike édesem, ez nem ilyen szokott lenni, ugye?”, a kezed gyorsabban jár, mint az agyad, közben háromszor keresnek a mobilodon: a barátnőd éppen ráérne, a haverjaid életed legjobb házibulijába hívnak, és a főnököd sürgősen látni akar. Tudatodból jó jediként kizárod a külvilágot és félelmetes sebességgel (133 MHz) telepítesz, konfigurálsz, újraindítasz. Közben azon jár az agyad, hogyan mondd meg nekik, hogy jó lenne venni a gépbe egy ezerforintos hangkártyát, mert az ötszáz forintos CMedia csoda bedobta a törülközőt, nem is csoda, tíz éve is használtan vette valaki, szóval összeül a családi kupaktanács, „ekkora kiadást most nem engedhetünk meg magunknak”, mély sóhajjal belekotorsz a hátizsákodba, és a saját hangkártyádat belerakod a gépbe, tudván hogy soha nem látod viszont.
Gyorsan szedelőzködni kezdesz, a kedvenc sorozatodat talán még eléred, ha sietsz, persze föltartanak, hálálkodnak, „tudjuk, hogy pénzt úgysem fogadnál el, ezért becsomagoltam neked egy kis pirított szalonnát tükörtojással, tudom, hogy szereted”, és azzal a mondattal válnak el tőled, amely jeges marokba szorítja a szíved: „HA VALAMI GOND LENNE A GÉPPEL, MAJD HÍVUNK!”
Mély sóhajjal kilépsz a zuhogó esőbe, hónod alatt a hátizsákoddal, amely állandóan oda van támasztva az előszobában a falhoz, benne csavarhúzó, IDE-kábel, telepítő CD-k, haladók esetében ampermérő, póttápegység, esetleg RAM-modul és elindulsz a végzeted felé. Az apró lakásban tapintani lehet a feszültséget, apuka feszült arcizmai egy westernhőst idézik, anyuka felváltva tördeli a kezét és a tányérokat, gyerek arcán az elmaszatolt könnyek keverednek a kaján vigyorral, hogy megint itt van a balek és egyből olyan játékokat követel, amelyek futtatásához az egész lakótömb számítási kapacitása sem lenne elég, nemhogy az ő lepukkadt, kukázott alkatrészekből összetákolt „Pencium egyese”.
Beletörődő arckifejezéssel nekiállsz felmérni a károkat, aztán szépen, erőltetett udvariassággal megkéred a család összes tagját, hogy legyenek szívesek pár centit hátrébb állni, mert nem kapsz levegőt. Apuka megsértődik és olyasmit motyog, hogy ennek a „szuper gépnek semmi baja nem volt, amíg valaki bele nem piszkált (ez lennél megint te)”, gyerek közben teszkókólával locsolja a billentyűzetet és valamilyen megfejthetetlen okból fejhangon visít. Anyuka közben hetvenháromszor elmondja, hogy ők milyen szegények, hogy erre a gépre is évtizedekig spóroltak, de nem számít, a gyereknek meglegyen az öröme. Közben te nagy nehezen életet lehelsz a vasba, kilószám söpröd ki a vattaszerű port a gépházból és a tápból, végre elindul az átkozott masina, persze egyből dob egy kék halált, apuka sörszagúan közelebb hajol: „no, látom alakul”, te magadban húszig számolsz: „nem ütöm meg, nem ütöm meg...” és megfogadod, hogy megváltoztatod a mobilszámodat, a nevedet, új személyazonosságot kérsz a rendőrségtől, elköltözöl Kubába, stb.
Gyorsan újrahúzod a Wint, modemet nem találja, képernyő 640x480-ban 60Hz-en vibrál, anyuka szakért a konyhából: „Pistike édesem, ez nem ilyen szokott lenni, ugye?”, a kezed gyorsabban jár, mint az agyad, közben háromszor keresnek a mobilodon: a barátnőd éppen ráérne, a haverjaid életed legjobb házibulijába hívnak, és a főnököd sürgősen látni akar. Tudatodból jó jediként kizárod a külvilágot és félelmetes sebességgel (133 MHz) telepítesz, konfigurálsz, újraindítasz. Közben azon jár az agyad, hogyan mondd meg nekik, hogy jó lenne venni a gépbe egy ezerforintos hangkártyát, mert az ötszáz forintos CMedia csoda bedobta a törülközőt, nem is csoda, tíz éve is használtan vette valaki, szóval összeül a családi kupaktanács, „ekkora kiadást most nem engedhetünk meg magunknak”, mély sóhajjal belekotorsz a hátizsákodba, és a saját hangkártyádat belerakod a gépbe, tudván hogy soha nem látod viszont.
Gyorsan szedelőzködni kezdesz, a kedvenc sorozatodat talán még eléred, ha sietsz, persze föltartanak, hálálkodnak, „tudjuk, hogy pénzt úgysem fogadnál el, ezért becsomagoltam neked egy kis pirított szalonnát tükörtojással, tudom, hogy szereted”, és azzal a mondattal válnak el tőled, amely jeges marokba szorítja a szíved: „HA VALAMI GOND LENNE A GÉPPEL, MAJD HÍVUNK!”
A legendás kezdet
2006. november 18. 18:13 | Író: zako1
A következő postokban olvasható (rém)történeteket 2004 nyara óta a HWSW Informatikai Kerekasztalának "Tönkremehet-e attól a gép, hogy..." nevezetű topikjában publikáltam - kezdetben pusztán szórakoztatási célzattal. Aztán ahogy a kedves topiktársak (különösen Zsivaagoo kolléga) is csatlakoztak, egyre inkább kibeszélőshow lett belőle. Hiszen jóval könnyebb elviselni az "egybites júzerek" fárasztó kérdéseit és packázásait, ha zárt körben kiönthetjük a lelkünket bajtársainknak. Természetesen nem állt és most sem áll szándékomban bárkit is megsérteni.
A történetek jó része valós alapokon nyugszik, de a neveket megváltoztattam és kissé ki is színeztem a sztorikat.
S hogy miért gereblyéztem össze és konvertáltam bloggá ezeket az írásaimat? Fogalmazzunk úgy, hogy engedtem a topiktársak nyomásának - könyvnek kevés lett volna, a topikban pedig nehéz megtalálni a sok száz hozzászólás között a szösszeneteimet.
Köszönöm a HWSW és a buzz.hu stábjának a technikai hátteret, a topiktársaknak a sok-sok biztatást és elismerést, a szüleimnek és az egész családomnak, hogy mellettem álltak... ööö... khm, ez nem az a beszéd... :-)
A történetek jó része valós alapokon nyugszik, de a neveket megváltoztattam és kissé ki is színeztem a sztorikat.
S hogy miért gereblyéztem össze és konvertáltam bloggá ezeket az írásaimat? Fogalmazzunk úgy, hogy engedtem a topiktársak nyomásának - könyvnek kevés lett volna, a topikban pedig nehéz megtalálni a sok száz hozzászólás között a szösszeneteimet.
Köszönöm a HWSW és a buzz.hu stábjának a technikai hátteret, a topiktársaknak a sok-sok biztatást és elismerést, a szüleimnek és az egész családomnak, hogy mellettem álltak... ööö... khm, ez nem az a beszéd... :-)
Elindultunk
2006. november 18. 17:53 | Író: zako1
Sok szeretettel üdvözlöm a kedves Olvasót, abból a jeles alkaromból, amellyel pillanatnyilag gépelek... :) Egy újabb blog, sóhajtasz fel és már nyomnád is a "vissza" gombot, de kérlek ne tedd. Ígérem, nem fogod megbánni.
Itt ugyanis nem magánéleti problémákról, kutyasétáltatásról vagy egyéb mindennapi dolgokról lesz szó, hanem sokunk kedvenc hobbijáról, a számítástechnikai buheráról. Bizonyára sokunk közös élménye az informatikai legózás, kezdetben saját célokra, aztán jöhet a szomszéd gépe, majd a távolabbi rokonok is megkeresnek, végül azon kapod magad, hogy vadidegen emberek számítógépében turkálsz szombat éjjel - gyakorlatilag ingyen. Ha ismerős a feeling, akkor olvass tovább!
Itt ugyanis nem magánéleti problémákról, kutyasétáltatásról vagy egyéb mindennapi dolgokról lesz szó, hanem sokunk kedvenc hobbijáról, a számítástechnikai buheráról. Bizonyára sokunk közös élménye az informatikai legózás, kezdetben saját célokra, aztán jöhet a szomszéd gépe, majd a távolabbi rokonok is megkeresnek, végül azon kapod magad, hogy vadidegen emberek számítógépében turkálsz szombat éjjel - gyakorlatilag ingyen. Ha ismerős a feeling, akkor olvass tovább!
Bemutatkozás
"Figyelj csak, valami errort ír ki a gépem, megnéznéd?" - ha mondták már neked hajnali kettőkor a telefonba ezt a mondatot, akkor ez a blog neked szól! Gépbuhera, pistike-support, csavarhúzó a farzsebben, mérnemmegy.Utolsó kommentek
- Az első történet, Trsoly Attila: Nem anyira ilyesztőek pedig csak 10vagyok »
- Unatkozik? Telepítsen Vistát!, Maryenn: Az én laptomomon Linux volt és lecseréltük..A baj,hogy... »
- Unatkozik? Telepítsen Vistát!, Adam: Új posztot akarunk!!! monnyon le monnyon le!!! »
- Unatkozik? Telepítsen Vistát!, zako1: YG: persze, jó lenne egy tökéletes oprendszer, de ennek az... »
- Unatkozik? Telepítsen Vistát!, YG: Jó lenne, ha valami cég csinálna már végre egy olyan... »